Érdemes röviden áttekinteni azt az utat, hogyan vált a női tehetség mára a kortárs képzőművészet egyenrangú alkotó részévé? Festőnők, női festők, általában művészek….”piktorinák”? Hogyan nevezzük őket? Az elmúlt száz –százötven évben a női alkotók szerepe, megítélése ugyan olyan erős változáson mentkeresztül, mint általában a női szerepek. Ha visszatekintünk, megállapíthatjuk, hogy nem csak az utókor ítélete nagyon különböző a korábbi korszakok alkotónőiről, nem igen kísérte megbecsülés műveiket. Még Szinnyei Merse Pál is egy 1913-ban a Magyar Művésznőkről megjelent portrégyűjteményben egyenesen azt állította: „Elismerem, hogy ügyesek a nők, megvan az érzékük sokféle finomsághoz, de hiányzik a hím ős karaktere: az alkotó, a teremtő, nagy teljes erő, amivel egyedül lehet cask abszolútbecsű művet alkotni”. Ebben a nem túl elismerő megállapításban talán benne is van a válasz: ha van „hím ős karakter”, akkor van „női ős karakter” is! Így a gyakori, feminista ízű kérdés felvetéssel szemben, hogy miért kell külön„kasztként” bemutatni a női alkotókat, igenis helytálló a női művészet külön bemutatása is.
A 19-20. század a női invalidizmus – betegségkultusz -, azaz a nők gyengék, melesettek, hisztérikusak, stb. és az azzal kapcsolatos képek igen vonzóak voltak az akkori erkölcsi környezet számára, a női erkölcsi értékek, mint az önmegtagadás, spirituális tisztaság vizuális bizonyítékaiként szerepeltek. A passzív, aszexuális, önfeláldozó nőkép kultusza ellenpontként jelent meg az aktív, veszélyes szexualitással ábrázolt”femme fatale” – azaz a végzett asszonya ábrázolással szemben.
Tény, hogy a XX.század elején számtalan tehetséges nő élt festőként, művészként, akiket az utókor elfeledett. Valószínűleg zömében nem méltatlanul, mivel többségük nem állná meg a helyét egy magas színvonalú megmérettetésben. Ez nem is csoda, mivel az akkori társadalmi viszonyok nem is adtak teret a kibontakozásra, legfeljebb gazadag, előkelő hölgyeknek. Az akkori nőnevelés része volt a rajz, a festés, sokuk eljárt nagynevű művészekhez képzőművészetet tanulni. Csak kevésnek sikerült kilépni a műkedvelő kategóriából. Ezeket a női festőket mutatta be a Saphier gyűjteményből 2008-ban, a Nemzeti Múzeumban rendezett kiállítás. Ezek közül kiemelkednek Undi Mariska, a gödöllői művészettelep alkotójának képei, de jelentősek még az akkori kor nő művészei közül néhány arisztokrata származású festőnő alkotásai, de általában azt mondhatjuk, hogy ezt a korszakot a „né”-k jellemezték. Női festők, akik neves művészekhez mentek férjhez, sokszor a kor hires művésztelepein (Gödöllő, Nagybánya) éltek családjukkal. A család, a háztartás olyan mértékben lekötötte őket, hogy fejlődésük ideje korán megtorpant. Kikerült kezeik közül néhány igen rangos alkotás, de leginkább híres művész férjük árnyékában, őket támogatva éltek.
Ha visszatekintünk akár a 17-20.század elejéig, azt látjuk, hogy kiemelkedő, maradandó alkotásokat szinte csak azok a festőnők tudtak létre hozni, akik valamilyen módon kitörtek az akkori kor által meghatározott, idealizált nőszerepből. Példaként említhetjük Artemesia Gentileschit a 17. század első feléből, mint az abból a korból egyetlen fennmaradt festőnő nevét, aki szabados életet élt, saját műhelyt is alakított, szembe menve az akkori társadalmi klisékkel, kiemelkedő alkotásokat hozva létre. Hasonló Berthe Morisot a 19. sz. első feléből vagy Frida Kahlo és a magyar származású Amrita Sher-Gil, hogy csak néhány példát említsek. Valamennyien „kilógtak a sorból”, tabukat döntögettek és remekműveket alkottak. A huszadik század 20-30-as éveitől kezdve ez a tendencia megerősödött és mind a nemzetközi, mind pedig a hazai képzőművészetben egyre markánsabban jelentek meg a rangos festőművésznők.A II. Világháború utáni korszakban felnőtt és beérett egy olyan női festő generáció, akik rangos életműveikkel illeszkednek ennek a korszaknak a fő művészeti irányaihoz, mind kvalitásban, mind megjelenítési módban, témában hasonlóan a férfi alkotókhoz. Nevezhetjük ezt a korszakot „az egyenrangúsodás, hasonulás” korszakának, a „’68-asok” avangard mozgalmait is.
A huszadik század végére és az új ezred elejére is igaz, hogy „a nők ahelyett, hogy megtanultak volna összezsugorodni, válaszként a megelőző korok sulykolására, úgy tűnik, egyre elszántabban törekednek arra, hogy felálljanak és harcoljanak, hogy hallassák a hangjukat” – írják neves művészettörténészek. A 90-es években és az ezredfordulón a nők művészetében nemzetközi és hazai viszonylatban is dominánsan érzékelhető, hogy a személyes élettörténet vált az ábrázolás eszközévé, melyen keresztül a nők saját érzéseikről, a környezetükről szerzett tapasztalásaikról beszélnek. Ennek gyakran legfőbb médiumává az önarckép és a saját testük vált.