A menedzser lét, az odavezető út hasonlít a nyolcezres csúcsok megmászásához, mert folyamatos megpróbáltatásokkal, váratlan „terep-és időjárásbeli” változásokkal jár. A mászás során egyre fogy az oxigén és fogynak a társak – gyakran oxigénhiányos állapot és szorító magányérzés fog el –, de mászol tovább, visszafordulni sokszor már nem lehet. És ha felérsz, a sikerélménnyel együtt jár, hogy végtelenül magányosnak érzed magad. Aki erre nincs felkészülve, könnyen a mélybe zuhan. Ezért kellenek az alap- és közbenső „táborok” és fent kapcsolat a támogatókkal. Kik adhatnak az egyes „állomásokon” segítő támogatást és a csúcs magányában is fogódzót? Megtalálhatod-e egyedül is a biztonságos felfelé vezető utat? És ha fent vagy, nem szédülsz-e meg az oxigénhiányos állapotban, kiben bízhatsz, és ki bízhat benned? Kik lehetnek a menedzserek „biztosítókötelei” a csúcsteljesítmények során? Felkészületlenül, támogatás nélkül, az alaptáborok kihagyásával a csúcsra kerülni olyan, mintha gyorslift repítene fel a Himalája nyolcezres csúcsára – felérve könnyen a mélybe zuhanhat az ember.
Sok történet van arról, hogy társak együtt indulnak, vállvetve küzdenek a felfelé ívelő karrier létrán, biztosítják egymást – aztán fent történik valami. Az addig együtt küzdők közül valaki kikapcsolja a másik „biztosítókötelét”, magára hagyja. Erre is fel kell készülni, meg kell találni a biztonságos lefelé vezető utat. Nem megszédülni, nem a mélybe zuhanni, hanem egyedül is elindulni a „tábor”, majd egy új csúcs – még ha alacsonyabb is – meghódítására.
Az ismétlődő „csúcstámadások” során – hol lent, hol fent, mint a libikókán – a volt társak gyakran újból találkozhatnak. Hogy néznek egymás szemébe? Lehet-e magyarázat, fel lehet-e újra építeni a bizalmat? Magyarázat, vagy inkább magyarázkodás mindig van: „tudod, öregem, nem tehettem másként” – szól az ismert közhely. Biztos, hogy nem lehet másként tenni, biztos, hogy csak egy lehetőség van, akár gyávaságból, akár egoizmusból, kikapcsolni a „biztosítókötél karabinerét”? Szinte mindig van egy másik lehetőség is. És mindig van annyi idő, hogy ezt megfontoljuk, mielőtt pillanatnyi pánikunkban, vagy egy csábításnak engedve a társunkat hátra hagyva tovább lépünk. A karrierút vége felé jön a számvetés és visszatekintve nem mindegy, mit látunk. Az utunk mentén sikeresen felépített „házakat”, melyből volt társaink örömmel integetnek, ha arra járunk, vagy félbehagyott, romlásnak induló „építményeket”, elforduló arcokat, elkopott kapcsolatokat.
Egy ilyen számvetést hozott egy véletlen találkozás. A két régi kolléga-barát majd’ húsz éve nem találkoztak, elsodorták őket egymástól az ismétlődő csúcstámadások. Pedig egykor együtt indultak, a rendszerváltás lehetőségeivel élve, ismerkedve, alkalmazkodva az új környezethez. Az újbóli találkozáskor már hetven felé jártak, az egyiknek a látása is megromlott, amikor kollégája hozzáhajolt, hogy üdvözölje, örömteli csodálkozással ismerte fel. „Tényleg Te vagy az?” – hunyorított gyengén látó szemével. Megszorították egymás kezét úgy, mint régen, és egymás szavába vágva sorolták emlékeiket sikereikről, kudarcaikról, melléfogásaikról és jó döntéseikről. Együtt sok-sok kihívást jelentő csúcstámadást teljesítettek. A cég, amit együtt építettek fel, még mindig sikeresen működik, a csapat, akit kineveltek, ha nagyrészt szét is szóródott, a szakterületén szinte kivétel nélkül minden tagjával „csúcshódító”. Ők a mai napig hálózatot alkotnak. A volt csapattagok a szakmai tudáson túl magukkal vitték a legfontosabb üzenetet, hogy tartós, egy életre szóló sikert csak úgy lehet elérni, ha társunkkal, akivel elindultunk a csúcs felé, kölcsönösen „biztosítjuk” egymást. Egy ilyen út vége felé, ha látásunk meg is gyengült, visszanézve kristály tisztán látjuk azt, ami igazán fontos volt az életünkben.
És ne feledjük a régi mondást: „Vigyázz, hogy bánsz az emberekkel, miközben a csúcsra tartasz! Lefele menet ők fognak szembejönni veled!”