Hazudik önmagának, hazudik a környezetének az, aki vállrándítás mellett, cinikusan azt mondja: „nekem nincsenek sebeim, én minden sérelmen átlépek, leírom az embereket, nem hurcolom magammal a saját és mások bántásait..” De minden ilyen kijelentésnél ott van egy elfojtott, kesernyés mosoly, egy, az arcon átsuhanó árnyék, mely fájó emlékek nyomait hordozza.
Tele vagyunk vélt, vagy valós sérelmek sebeivel, melyek idővel behegednek, de tudjuk, hogy a ki nem tisztított sebek tovább gennyednek. Ezeket az elnyomott traumákat magunkkal hurcoljuk, mindaddig, amíg nem tudjuk kitisztítani egy tisztázó beszélgetéssel, egy kinyújtott kézzel, vagy annak elfogadásával, kölcsönös megbocsájtással.
Mert az idővel a saját magunk által alkotott hegyek egyre csak nőnek, nőnek. Gyönyörűen ír erről az erdélyi író, Kacsó Sándor Megnőtt köztünk a hegy című novellájában, melyben egymást szerető férj és feleség között „nőtt meg” napról napra a neheztelés hegye makacsságból, nyakasságból akkorára, hogy a férj „hiába ragadott lapátot”, már nem tudata elhordani, nem tudott rajta keresztül menni a párjához. Pedig sem élni, sem halni nem tudott nélküle…
Ezek a traumák befolyásolhatják magánéletünk, szakmai pályánk alakulást, döntéseinket életünk egy-egy fontos állomásánál. És nem mindig pozitív módon.
Egy ideje rágódom ezen a kérdésen és a sors mindig elém hoz egy-egy jelet, hogy ezzel foglalkozzam, írjak róla. Pár hete a Kacsó novellát olvastam, pár napja egy Pintér Béla dalt hallgattam a megbocsájtásról, ezt most megosztom. Írjuk homokba a sérelmeinket, hadd temesse be!
„Homokba kell írni a szót, ami annyira fáj.
Hagyni kell, hadd vigye a szél!
Homokba írni a bűnt, amivel megbántott más.
Mielőtt megjegyezhetnéd.
És oda kell menni, megölelni,
Akkor is, ha nem te vagy a hibás!
Odamenni, esélyt adni,
Elengedni minden tartozást!”