Nagy lehetőség egy harmincas éveiben járó fiatal szakember számára, ha egy osztrák nagybank bécsi központjában dolgozhat. Főleg a rendszerváltás küszöbén, fél lábbal még az agonizáló szocialista gazdaságban, de a másik lábbal már a nagy változást jósoló piacgazdaságban. Ráadásul ha még hölgy is az illető….
Bár szakmailag kiválóan képzett, nyelvtudása anyanyelvi szintű, a szorgalma példaértékű volt, de erre az új terepre, gazdasági környezetre, elvárásokra nem volt felkészülve. Hogyan is lehetett volna? Az addigi munkahelyein a struktúrák merőben mások voltak. A vezetői kinevezéseket leggyakrabban politikai szempontok döntötték el, a „lázadó” pályakezdő fiatalokat – bár adtak fórumot véleményük kifejtésére, de elnéző, atyáskodó dorgálással – az évek múlásával lassan-lassan belesimították a kialakult rendszerbe. Egy-egy szakmai kérdésben elmondhatták a véleményüket, de a főnöké volt az utolsó szó. Ha rossz irányba is vitte ezzel az ügyeket, akkor sem volt apelláta. Ha mégis megpróbálta valaki, annak általában rossz vége lett, gyorsan megkapta a címkét, hogy „nehéz ember”. Ezzel a további karrierjének útja is gyakran a végállomásához ért ideje korán! A jelszó az volt ebben az időben, hogy „ne szólj szám, nem fáj fejem”, és hogy az „egyes szabály: a főnöknek mindég igaza van, a kettes szerint pedig: ha esetleg mégsem, akkor automatikusan az egyes lép életbe!”
Ezzel a háttérrel és „management tapasztalattal” kezdte meg – kicsit megszeppenve az új környezet kihívásaitól, de nagy ambícióval – a fiatal szakember a ténykedését a „császárvárosban”. A város hangulata, a bank kétszáz éves, nagy tradíciókat sugárzó épülte, a munkahely elegáns berendezése, a kollegák megjelenése, stílusa – mind-mind lenyűgözte. Kezdetben talán blokkolta is alapvetően nyüzsgő-pezsgő személyiségét, de hamar megtalálta helyét az új környezetben, vele hasonló korú munkatársai is segítették beilleszkedését mind a munkában, mind pedig a szabadidőben. Az idő múlásával már nem kellett olyan sokat kérdezősködnie, hogy mit hol talál és hogy ki kicsoda. Munkaidő után egyre gyakrabban invitálták kollegái, hogy tartson velük egy jó bécsi kávéra, vagy egy kiskocsmába egy jó sörre és egy kis beszélgetésre. Ezek a vidám együttlétek is segítették a betekintést a számára új világba, környezetbe. Utána sokszor kicsit irigykedve gondolt arra, hogy ezek az itt felnőtt emberek mennyire más útravalót hordanak magukban, mennyivel kevesebb indokolatlan gátlással küzdenek – egyszóval a bőrén érezte a történelem viharaiban is töretlen polgári demokrácia levegőjét.
Hamar beletanult a mindennapok rutinjába és már alig várta, hogy végre megkapja a „nagy kihívást”, egyre jobban eltöltötte az „ide nekem az oroszlánt” türelmetlensége. Többször megkörnyékezte a nagyfőnök titkárát és mondogatta neki, hogy nem is érti, miért tartják, ha nem kap egy igazán neki illő, komoly próbatételt jelentő feladatot. Az üzenet eljutott oda, ahova szánta. Egy napon hívatták és megkapta, amire várt. Egy, a bank szempontjából igen fontos üzleti tárgyalást kellett előkészítenie adatokkal és javaslattal a tárgyalási stratégiára. Természetesen, a határidő rövid volt, belevetette magát a munkába. Felkutatta az előzményeket, értékelő elemzéseket készített az összeállított adatok alapján. Ezeket alaposan mérlegelve elkészítette javaslatát, mely lendületes és merész volt. Elküldte a nagyfőnöknek és izgatottan várt. Az üzleti tárgyalás előtt egy nappal a vezető hívatta. Kicsit remegő térdekkel, de bátran adta elő a javaslatait a csodálatos, faburkolatú, festményekkel díszített alelnöki irodában. A főnök derűsen meghallgatta, kicsit csóválta a fejét a helyenként merész javaslatokon. Meginvitálta, hogy tartson vele a tárgyaláson. Nagyon büszkén vonult ki a megbeszélésről és nekiállt felkészülni a másnapi tárgyalásra. Alig aludt aznap éjjel, hiszen ez lesz ebben az új környezetben az első igazi megmérettetése. Választékos üzleti eleganciával, enyhe sminkkel felvértezve csatlakozott másnap főnökéhez.
A megbeszélés joviális udvariassággal indult, kávéztak, kölcsönösen érdeklődő kérdésekkel indítottak, majd belevágtak az üzletbe. Ennek során a joviális hangulat már megváltozott, igazi feszült tárgyalási légkör alakult ki. Érvek és ellenérvek csaptak össze, csak úgy kapkodta a fejét, ilyenben eddig még nem volt része. Elhűlve tapasztalta, hogy főnöke merőben más stratégiát választott, teljes mértékben figyelmen kívül hagyva az ő javaslatait. Számára egyre inkább világossá vált a tárgyaló partner reakcióiból, hogy így nem érhetik el a kitűzött eredményt. Nagy levegőt vett, már-már közel volt ahhoz, hogy ő is bekapcsolódjon, vagy legalább időt kérve félrevonja főnökét és figyelmeztesse. De nem tette. Lebénították az otthonról hozott tapasztalatok, a „ne szólj szám, nem fáj fejem” és a „főnöknek mindég igaza van” parancs! Sajnos, igaza lett, a tárgyalás számukra nem a várt pozitív eredménnyel záródott. Főnöke komoran vett tőle búcsút, nem ajánlotta fel, hogy gépkocsiján visszaviszi a munkahelyére. Nem is bánta, így a séta alatt alaposan kiszellőztette a fejét és át tudta gondolni az egész találkozó menetét. Egyre nagyobb büszkeség töltötte el, hogy ő jól látta, ő leírta, ő megmondta… Így a körülményekhez képest jó hangulatban ért be az irodába. Kollegái kíváncsi érdeklődéssel fogadták, kicsit értetlenkedtek nehezen leplezett vidámsága felett.
Nem sokára hívatta a főnök, magabiztosan lépkedett keresztül a titkár irodáján, furcsállotta, miért néz rá gondterhelten a máskor nagyon barátságos fiatalember. Belépett az alelnök dolgozószobájába és várta a dicséretet. A főnök hellyel sem kínálta, csak tömören és szigorúan ránézett és a következőket mondta: „Elismerem, igaza volt, az előkészítése kiváló munkát tükröz. De! A tárgyalás során ezt miért nem képviselte? Miért nem figyelmeztetett, amikor látta, hogy a dolgok rossz irányba mennek? Gyáva volt? Féltette esetleg a bimbózó karrierjét? Nem értette, hogy itt sokkal többről volt szó? A bank szempontjából fontos üzleti kérdésről!”
És aztán arcába vágta azt a mondatott, melyet további életére örökre megjegyzett: „Hallottam, hogy korábban türelmetlenül kérdezte, miért tartjuk, ha nem kap megfelelő kihívást. Vegye tudomásul, magát azért tartjuk, hogy legjobb tudása szerint visszatartson a rossz döntésektől, még ha úgy is gondolja, hogy ezzel a lépésével negatívan befolyásolhatja további előmenetelét! Kérem, ezt jegyezze, meg és eszerint végezze a munkáját. Köszönöm, elmehet!”
Leforrázva hagyta el a főnöki irodát, vigasztalást csak a titkár bátorító tekintete adott.