Nosztalgiám lett, ahogy Weiler Péter alkotását nézem…IBUSZ üdülővonat. Békés, idilli kép, elsuhanó táj, pihenésre hívogató üzenet. Hetvenes – nyolcvanas évek üdülővonatai, akkor ezek a vonatok voltak. Elfeledtetve az előtte lévő évtizedek „vonatait”, a rabszállító vonatokat, a transzport vonatokat, kitelepítetteket szállítókét, a frontra menő katonavonatokat, a sebesülteket szállító kórházvonatokat, a vörös és a fehér különítményes vonatokat, a páncélvonatokat, és sorolhatnám még. A vonatok összefonódnak a történelem viharos és időnként békés korszakaival. Ha ezek a szerelvények beszélni tudnának… fájdalomról, könnyekről, reményekről és persze a szép időszakokban kacagásról, gyermekek zsivajáról és ismétlődő kérdéseiről:” mikor látjuk a meg Balcsit, mikor érkezünk meg, mikor mehetünk fürdeni?”
És manapság ismét visszatérnek a sötét időkből ismert képek és vonatok. Elhomályosítva az izgalmas túrákat ígérő kerékpárszállító vonatok képét. Ismét jönnek a háború sújtotta területekről a menekültvonatok, robognak a gyilkos fegyvereket szállító szerelvények, a katonavonatok a frontra. A menekültek között lévő rengeteg gyermek sem a tájra csodálkozik rá, hanem rémülten kapaszkodik édesanyjába és leginkább édesapját keresi, aki talán a fronton van, vagy már meg is sebesült… A gabonát, az élelmet és az üzemanyagot szállító vonatok látványa esetén egyre inkább nem a jólét és a bőség érzete tölt el minket, hanem a fenyegető hiány és szükség szorongása. Lesz-e elegendő, eljutnak-e ezek a szállítmányok az éhezőkhöz, a rászorultakhoz. És ez a kör egyre bővül, lehet, hogy hamarosan minket is elér? Minket, akik még az „üdülővonatok” nosztalgikus képeit dédelgetjük?
Kár, hogy a ezek a történelem sodrában robogó vonatok nem tudnak a költővel együtt kiáltani: „Ó béke! béke!Legyen béke már!Legyen vége már! Aki halott, megbocsát, ragyog az ég sátra. Testvérek, ha túlleszünk, sohse nézünk hátra!” (Babits M.)