„Mi közöm van hozzá? Mi közöm a rendező, a dramaturg politikai agymenéseihez, nézeteihez? Miért dugják az orrom alá harsányan a legváratlanabbul az előadások legváratlanabb pillanataiban?” Egyre gyakrabban villannak be ezek a kérdések egy-egy színpadi produkció alkalmával, megzavarva azt az élményt, azt a szerző által megírt miliőt, amiért jegyet váltottam az előadásra.
Hogy miért éppen most ragadtam (toll helyett) klaviatúrát? Mert az eddigi kellemetlen élményeim eltörpülnek ahhoz képest, ami a szegedi Chicago előadásán ért. Volt már hasonló harsány aktualizálás, vásári kiszólongatás máskor is akár itt, a szegedi játékokon is, mint például a Tévedések vígjátékán 2016 – ban, amikor migránsokat támogató táblákkal vonultak fel a szereplők, vagy az Alföldi rendezte jubileumi István a király előadásán, de a budapesti Belvárosi Színház Hair előadásán is behívták a jegyszedőket propagandistáknak.
Amikor egy-egy színházi előadásra beülök, akkor én a szerző által megidézett korba szeretnék teljesen belehelyezkedni, akár a shakespearei környezetbe, vagy a honfoglalás utáni időkbe, vagy a hatvanas-hetvenes évek Amerikájába.
Így volt ez most is. Az immár húszéves, így lassan klasszikussá érő, hat Oscar-díjat besöprő filmváltozatban láttam a Chicago musicalt, olyan élményt adott, hogy egészen eddig nem voltam kíváncsi a színházi változatokra. De Szegedre minden évben ellátogatunk, az ottani színpadi környezet fantasztikus lehetőségeket ad az ilyen léptékű darabok számára. Ezzel éltek is a produkciót létrehozók-fantasztikus revüt láthattunk, remek szereplőket, de erről bőven írtak a kritikák.
Én már az előadás előtt beleéltem magam az amerikai húszas évek világába, abba a világba, melyet a film zseniálisan tükrözött. Ebben a chicagói világban szerettem volna végig élni az előadást. Ehelyett folyamatosan átlöktek korunk new yorki gender őrületébe, a drag queenek világába.
A rendező, a dívák helyett a konferansziéként színpadra lépő civil celebből, Lakatos Márkból csinált főszereplőt, aki 21. századi drag queenként minden megjelenésekor új, leginkább szivárványszínekben pompázó ruhakölteményben libbent a színpadra. Míg sajátos stílusában bejelentette a következő slágert, közben elpöttyentett néhány aktuális – mondhatni olcsó- közéleti poént. Például a miniszterelnök nagy feltűnést keltő dallasi beszédére reflektálva a drag queenekről és Chuck Norrisról. Még a tánckar sem úszta meg a „sokszínűséget”jelmezében..
Az eredetileg az 1920-as évek Chicagójában játszódó sztorit tér és idő vonatkozásában nagyvonalúan kezelték, bizonyos jelenetek akár a szegedi panelrengetegben is játszódhattak volna. A sok reklám, valamint az RTL két népszerű híradósa, Szellő István és Erős Antónia többszöri bejelentkezése is az itt és most érzetét erősítette.
És akkor kérdezem, miért? Miért nézik kiskorúnak a nézőt, aki nem tudja saját magának leszűrni egy műnek máig ható üzeneteit? Miért kell egy darabot átfuttatni a rendező politikáról és a világról vallott nézeteinek darálóján és ezt a nézők nyakába zúdítani, kirángatva őket az alkotó által megteremtett világból? Bocsánat, nem erre vettünk jegyet…
Egy vagyont költöttek az idei nyár szuperprodukciójának népszerűsítésére, az általam látott előadás után egyáltalán nem tűnt lelkesnek a közönség. Sokan meg sem várták a tapsrendet, egyből rohantak haza, így elmaradt a szegedi megszokott hosszú ünneplés. Ebben közrejátszott az előadás egyik legnagyobb hibája is, hogy indokolatlanul hosszúra nyújtották, agyonbeszélnek benne szinte mindent. A túl sok szöveg, pláne ha még erőltetettnek is hat, nem tesz jót egy musicalnek. Felborul a zene és a próza kényes egyensúlya, vontatottá válik a játék, megbillenhet a darab érzékeny tempója. Az Oscar-díjas filmnek elég volt 113 perc, az Szegeden ez közel 180 percig tartott…