„Lemondás az igazgatósági tagságról.” Mereven bámulja számítógépe képernyőjén az írást. A betűk elmosódnak a szeme előtt, no, nem a könnyektől, hanem a visszafojtott indulattól. Ahogy mondani szokás, „alig lát a dühtől”. Mindössze néhány perce kísérte ki a bank külföldi tulajdonosának képviselőjét az autójához, nagy önuralommal tudta csak megőrizni nyugalmát. Így búcsúztak el barátságos, de hűvös udvariassággal. Az irodájába visszatérve nem viszonozta évek óta hűséges titkárnőjének kérdő pillantását, csak bement a szobába, becsukta az ajtót, megnyitotta a szövegszerkesztőt és nyolc év után leírta a fenti mondatot címként a dokumentum fejlécébe. Eddig tartott az önuralom, de most ivott egy pohár vizet, hátradőlt a székébe és becsukta a szemét.
A fejében kavarogtak az elmúlt órák eseményei, képei, a tárgyalás során elhangzott mondatok. Megdöbbenten észlelte, hogy gondolataiban hirtelen felötlik néhány éve már eltávozott édesapja képe és hangja. Azt a mondatát hallja, amellyel oly sokszor oktatta gyermekeit, amellyel elindította őket pályájukon: „Bárhova vet is titeket az élet, bárkié is legyen az a cég, ahol dolgoztok, munkátokat mindig olyan tisztességgel, becsülettel végezzétek, mintha az a vállalat a ti tulajdonotok lenne. Adjátok a tudásotok, emberségetek legjavát!” Az elmúlt huszonöt évben, kezdő diplomás korától kezdve a felső-vezetői pozíción át egészen a mai napig ezt az erkölcsi útmutatást követte, a bőre alá ivódott, automatikusan működött a napi munkájában, minden döntésénél. A képzeletében megjelenő édesapjának hangja és mondatai rádöbbentették, mi is volt a mai tárgyaláson az, ami elérte nála a töréspontot, vulgárisan szólva „kiverte a biztosítékot” és attól kezdve már érdektelenné vált számára a további vita.
Hogyan is jutottak el erre a pontra a külföldi főnökkel az egyébként kollegiális hangnemben, tárgyilagosan induló megbeszélésen? A világ gazdaságát megrengető pénzügyi válság előszele már hónapok óta érezhető volt, de a „hurrikán” csak néhány hete tört ki. Mint minden előrelátó, gondos gazda, a vezető már a „hurrikán” alacsony fokú előrejelzésénél „bedeszkázza az ablakot”, azaz óvatosabban, körültekintőbben kezeli az ügyleteket, mérsékeli a kockázatvállalást, csökkenti a dinamizmust. Ő és az igazgató kollégái is ezt az utat követték, így a válság kitörése nem érte a bankot készületlenül. Megvoltak az úgynevezett „B” tervek, beindították a válságkezelési üzemmódot. Mikor pár nappal korábban a tulajdonos képviselője jelezte, hogy meglátogatja őket azzal a céllal, hogy áttekintse a kialakult helyzetet és megbeszéljék a követendő stratégiát, nyugodtan és felkészülten várta a jelentésekkel és a kidolgozott javaslatokkal, melyek végrehajtását részben már elindították. A tárgyalás menete nyugodtan zajlott, ismertetésre került a kialakult makrogazdasági helyzet, a bank aktuális eredményei. A helyzet akkor vált egyre feszültebbé, amikor elkezdte sorolni azokat az intézkedéseket, melyek a kockázatok csökkentésére irányultak, azaz bizonyos termékek kivezetése, a magas jövedelmezőségű, ámde magas rizikójú területeken az üzleti aktivitás visszafogása. Először csak egyre ingerültebb vita bontakozott ki, majd a külföldi főnök tőle szokatlan, szinte goromba hangon kiabálni kezdett: „A tulajdonosok profitelvárásai nem változtak, még a válság hatására sem, ezt tessék tudomásul venni. Vedd tudomásul, ez nem a te bankod!”
Na, itt állt be nála az a bizonyos „black out”, pár másodpercre szinte elvesztette a beszélgetés fonalát. Csak maga elé meredt, majd azt vette észre, hogy általános fásultság és érdektelenség uralkodik el rajta. Érezte magában az egyre növekvő ingerültséget, de sikerült ezt leküzdenie és a megbeszélést fegyelmezett módon lezárni. Ami röviden azt jelentette: „Igenis, minden az elvárásaitok szerint fog történni!” Azt persze, nem tehette hozzá, hogy „a ti felelősségetekre”! Mert jól tudta, mint régi „multikatona”, hogy a felelősség, bárhogyan is alakul a helyzet, mindig a helyi menedzsmentté.
Most itt ül, a kép kitisztult, gondolatban még odabiccentett édesapja képének, „látod apa, hogy jártam”, aztán befejezte a megkezdett levelét. Elmentette és elküldte azt a nyomtatójára. Szinte megkönnyebbülten állt fel, és hagyta el az irodáját, hogy kicsit kiszellőztesse a fejét. Elmenőben még halvány mosolyra is futotta a már sápadozó asszisztensnője felé.
Amikor visszatért, hogy lezárja a napi teendőit, kisebb csődület fogadta a szobája ajtajában. A titkárnője, aki egy papírlapot szorongatott a kezében, a helyettese és az egyik legszorosabb munkatársa fogták közre kérdően. Megdöbbenés látszott az arcukon. A könnyeivel küszködő asszisztense szó nélkül odatartotta eléje a papírt, ami nem volt más, mint az ő lemondó levele. Hogy került ez hozzá? Hát zavartságában véletlenül nem a saját, hanem a titkársági nyomtatóra küldte el a dokumentumot. „Alaphiba, hányan buktak már meg ezen!” – gondolta kissé fanyarkás mosollyal. „Na, jó, most már mindegy, gyertek be!” – invitálta be az irodájába letört kollégáit. Miután tömören elmondta a történéseket, kiemelve azt az ominózus mondatot szembe állítva az apai útravalóval, helyettese ráemelte tekintetét és csak annyit mondott: „Bármit is mond egy profithajhász hullámlovas, alapvetően a bank vezetése és az ezzel járó minden felelősség a tiéd! A felelősség nem csak üzletileg értendő, hanem a befektetett több százezer munkaóra, a több száz munkatárs és családjuk, a több tízezer ügyfél és családja vonatkozásában is. Ezt fontold meg, mielőtt a levelet elküldöd. Hosszútávon édesapád erkölcsi útravalója az irányadó és az örök- érvényű!”
A levelet nem küldte el, akkor még nem…