A történelem, akár figyelünk rá, akár, nem, mindig körülöttünk fortyog, benne élünk, a mindennapjainkat határozza meg. Csak van, amikor ezt csöndesebben teszi, elringat minket a békés hétköznapokban, a távoli krízisek dübörgése nem ivódik bele a lelkünkben, legfeljebb kényelmes foteljeinkben ülve szörnyülködünk pár másodpercig.
De most itt hallatja hangját, a fegyverek (még csak) a szomszédban ropognak, elpusztítva embereket, városokat, több száz éves kultúrák alkotásait. Ezek a borzalmak a küszöbünket nyaldossák, a gazdasági és társadalmi válság cunamija már elért minket. Még az előszele csak arra figyelmeztet, hogy készüljünk, jönnek a fizikailag és szellemileg egyaránt hideg napok. Mert a válságoknak és a fegyvereknek a fizikai rombolás mellett a másik nagy veszély a lelkek rombolása.
Mit tehet ilyenkor a művészet? A legfontosabbat, azt, hogy legyen. Létezzen, ne bújjon el, ne hallgasson, ne hagyja, hogy elnémítsák, relativizálják. Ne hallgassanak a múzsák! És ha művek születnek, akkor azok a szépséget, a jóságot hirdessék. Az emberek erre vágynak, a borzalmakat szinte másodpercenként nyomják az arcukba a különböző hírcsatornák.
Ezekben a hetekben a kiállítások és a művészeti aukciók egymást követik. Látogatva ezeket az eseményeket, az emberek szépség és pozitív üzenetek utáni vágya kézzel fogható. Az aukciók licitjei is ezt tükrözik, néha nagyobbak a tétek a kevésbé neves alkotók szépséget ábrázoló műveinél, mint egyes igen rangos művészek komor, depresszív alkotásai esetében.
Érvényesek Babits Mihály sorai:
„…Az álmok síkos gyöngyeit szorítsd, ki unod a valót, hímezz belőlük fázó lelkedre gyöngyös takarót.”
A kultúra, a művészet ilyen gyöngyös takaró lehet a lelkeket romboló válságok és háborúk idején. Menedék, mely erősít i a jövőbe vetett bizalmat, mert hiába rombolták le újra és újra az évszázadokon át kultúrák sorát, a régészek mindig kiásták, helyre állították és mi a mai napig belőlük töltekezünk.
A kultúra elcsendesítésére felhozott „racionális” érvekre idézzük fel Churchill és légi marsallja közötti beszélgetést London bombázása alatt:
Az Anglia felett vadul dühöngő csata idején Dowding légi marsall megkérdezte Churchillt: – „Sir, nem lehetne betiltani Londonban az esti opera- és színielőadásokat, revüket, becsukni a mozikat? A sötétben ezek a kivilágított épületek kiváló célpontot mutatnak.
– Dehogynem lehetne! Csak ha feladjuk a kultúránkat, az életünket, akkor mondja, Dowding, miért harcolunk mi egyáltalán?”