„Bízom abban, hogy munkálkodásom a kövek által megjelenített kortalan üzenet. Párhuzamos világ, ahol a valóság az ábrázolás minden aspektusában jelen van.” Pistyúr Imre
El-ellátogatva Pistyúr Imre Munkácsy-díjas szobrászművészhez szentendrei kertjébe, mindig izlandi utazásunk és az ottani hatalmas kövek és a hozzájuk kötődő rengeteg történet, legendárium jut eszembe. Izlandon rengeteg mendemonda létezik manókról, rejtőzködő emberekről és tündérekről. Az északi országban úgy tartják, hogy ezek mind békés teremtmények, akik együtt élnek az emberekkel, hiedelmek szerint a manók főként a tengerparton és a lávamezőkön, hatalmas kövekbe, sziklába zárva. Oly komolyan gyökeredzik ez a hipotézis, hogy 2013-ban a kormány épp egy lávamezőn keresztül akart utat építeni, ami miatt tüntetést szerveztek a helyiek. Ezt annyira komolyan vették a politikusok, hogy félbeszakították az építkezést annak a reményében, hogy mindenki számára elfogadható megoldást tudnak találni. A mi autónk is került ki ilyen, ajtók és ablakok képével ellátott tömböket az utunk során és a napok múlásával megtanultuk, hogy ne mosolyogjunk, mikor vezetőnk a manókról beszélt. Ő hitt bennük és lassan-lassan mi is megbarátkoztunk ezekkel a mesebeli lényekkel. Vannak, akik őszintén hisznek bennük, vannak, akik csak szeretik a csodákat. Ha egy ingatlantulajdonosnak van egy szikla a kertjében és azt el akarja távolítani, akkor a szomszéd azonnal kijön a házából, és rá szól, hogy mit csinál a manók sziklájával. Az izlandiak 80-90 százaléka biztosan nem nyúlna hozzá a sziklához. Egyrészt azért, mert hiszik, hogy ott lakhat valaki, másrészt kulturális okokból.
A néhai Deim Pál festőművész tanácsára kerestük fel Pistyúr Imrét, akit a mester őstehetségnek tartott. A kertjébe lépve és körbenézve úgy éreztük, a művész keze nyomán kiszabadulnak a „manók” a kisebb-nagyobb kőtömbökből. Arcot kapnak és üzennek, szólnak hozzánk. Előjönnek a múltból, a történelmi korokból a bibliai időktől a pogány őstörténeteken keresztül a népi kultúrán át elérkeznek hozzánk. A mester az ősi kőfaragók eszköztárát használva szabadítja ki számunkra a legmaradandóbb anyagból, a sziklából az általuk megjelenített kortalan üzeneteket. Minden darab egy finom groteszk vonást mutat, egy kis ironikus mosolyt, melyet a művész egyénisége is hordoz. Ettől őszinték, manír nélküliek ezek művek, mert Pistyúr Imre csak annak a kőnek a faragásához lát hozzá, melyben látja a „manót”, látja a kiszabadulni vágyó üzenetet. Minden egyes szobor, arccal bíró kőtömb hordoz egy bizonyos transzcendens szakralitást, függetlenül attól, hogy mit ábrázol. Akár hányszor ellátogatunk ebbe a varázslatokat rejtő kertbe, mindig újabb és újabb vonásokat fedezünk fel a faragott köveken. Folyamatos megújulást tükröznek, hordozva a művész életfelfogását, ami szerint „mindennap tanulj valami újat”! Ennek a jegyében nem csak újat tanul, hanem újabb és újabb üzeneteket fedezz fel és jelenít meg faragásain.
Az évek során már több ilyen kiszabadított „manót” hoztunk haza. Ott állnak a kertünkben, mint egyfajta tanúkövek, melyek történelmi távlatú üzeneteket hordoznak.
Még ha soha nem is találkoztunk manókkal, de ha hiszünk benne, hogy ott lehetnek valahol, az kiterjesztheti a világnézetünket, ami rugalmasságot és nyitottságot eredményez. A mentális és érzelmi rugalmasság azért előnyös, mert segít nekünk a nehézségeken való túllépésen az életben és a jobb kapcsolatok kialakításában emberrel, természettel, múltunkkal és jelenünkkel.