Így Szentestéhez közeledve mindig a szüleimre gondolok. Sajnos már nincsenek velünk, de amíg éltek, minden évben együtt töltöttük ezt a gyönyörű estét. Már délután elkezdtük az ünnepet, fiainkkal együtt hallgattuk történeteiket az elmúlt karácsonyokról. Mindig visszakanyarodtak életük legnagyobb „kalandjához”, 1944 karácsonyához, amikor Budapest tizenkét hetes borzalmas ostroma elkezdődött. Akkor huszonhat-harminc évesek voltak és három pici gyerekkel kellett megküzdeniük nap mind nap a szinte megoldhatatlannak tűnő helyzetekkel. Leginkább életben maradni …
Üldögélek a dolgozószobámban, rég elbeszélt történeteik kavarognak a fejemben. A besütő nap fényét követve megakad a szemem édesapám könyvei között egy megviselt, már-már szétfoszló kötetre. Borítója már hiányzik, az első lapon apám jól ismert kézírásával áll a könyv címe: „Az ostrom”. A következő lapon pedig egy megjegyzés: „Így éltük át mi is az ostromot Pesten, egy az egyhez. Apuka, aki még utána fogságba is esett 100 napra.”
Elkezdem olvasni a könyvet, óvatosan, mert a háború után silány papírra nyomtatott lapok már foszladoznak. A könyvet az ostrom alatt vezetett naplója alapján írta meg ezeknek a heteknek a személyes, igaz történetét egy négy gyermekes apa. Mintha az én édesapám hangját hallanám a sorok olvasása közben. Az író a bevezetőjében így összegezte ezt az időszakot: „Budapest porba dőlt egy időre, lelkiismeretlen gazemberek, orgyilkos ördögi lelkek halálba üldözték. Vele együtt pusztult el lelkünk egy értékes darabja is… Azt a három hónapot átvészelni lehetett, de az akkor szerzett betegségből kigyógyulni, annak fantomjait a lélek eresztékeiből kiűzni nem lehet soha.”
Szüleimnek sikerült a fantomot kiűzni, olyannyira, hogy a háború után néhány évvel még egy negyedik gyermeknek, nekem is életet adtak. Nem dugták el lelkük rejtett zugaiba a borzalmas időszak történéseit, hanem folyamatosan átadták nekünk, gyermekeiknek és később unokáiknak. Hogy ne merüljenek feledésbe, talán egy kövecskével hozzájárulva ahhoz, hogy ne történhessenek meg újra. A történetek mindig úgy végződtek: „A nehézségek leküzdése erősítsenek, mindig fel lehet állni, újra kezdeni, csak hinni kell !”
A szomszédunkban zajló szörnyűségek képeit nézve mintha a könyv történései elevenednének meg. Egy hetvennyolc évvel ezelőtti Szentestén kezdődő haláltánc…
Ezt a könyvet újra kellene nyomtatni, tananyagként terjeszteni. Ezeken a lapokon nem írói fikció, hanem egy édesapa hiteles emlékei kerültek megfogalmazásra. Mementóként – tanulságnak. És tanulunk belőlük!!??
Legyen még sok békés, áldott karácsonyunk!