Araszol a sor a reggeli csúcsforgalomban, havas eső hull, taknyos-nyálkás az út. Nincs mit tenni, türelem, vigyázzunk egymásra, a rádió is erre figyelmeztet, körültekintően, segítőkészen majd csak mindenki eléri az úti célját. A híradásokat, zenét hallgatva, megadóan gurulunk. De hoppá! A két kocsisor között, szlalomozva, a fehér elválasztó vonalon, a gázt bőgetve megjelenik fekete „csodaparipán” a szelíd motorosok utóda. A motor, a rendszám, ismerős az alak: a fiatal-középkorú menedzserek „gépesített hadosztályának” egyik jeles képviselője nyomul, tülekszik, néha még egy-egy visszapillantó tükröt is súrolva és fittyet hányva a síkos vezető vonalnak. Pedig a minap is mondta, vezet a vonal, de csúszós! Most próbál száguldani, a balek cammogóknak néha még odavillant bukósisakjának plexijén át egy-egy kárörvendő mosolyt.
Easyrider öcsém. A hetvenes évek nagy generációjának ez egy életérzés volt: a szabadság, a vidámság, a buli, a megújulás, az összetartozás eszméje. Ennek a generációnak a tagjai közül többen most itt araszolnak a sorban. Az elsuhanó „vagány gyerek” látványa gyorsan lepörgeti életük elmúlt 30-40 évét. A hosszú haj és trapéz farmer gyalogos (mert a motort csak filmvásznon csodálhatták) lázadóiból hogyan váltak rendszerváltókká, hányszor és miként vizsgáztak az életben a politikai gazdaságtan „kapitalizmus” fejezetéből, több diploma megszerzése mellett mennyi vállalkozást építettek és támogattak, és persze, otthonteremtés, család, gyerekek – van, akinek többször is. A képzeletbeli motorral hány éles kanyart kellett bevenni, bizony, nem mindig sikerrel –, de fel kellett állni, leporolni a szakadt gatyát és újra berúgni a verdát. Nem volt megállás, a „safetycar”-ra hiába vártak volna, akkoriban nem voltak minták, nem volt divat a coaching és a mentorálás. „A legjobban a saját bukásaidból tanulsz”, járta a mondás, és ez így volt, kivéve azokat, akik reménytelenül az árok szélén maradtak. Viszont akiknek sikerült az élet „motorját” megülni, azok most elgondolkozva néznek a felbőgő sportos kipufogó után.
Ez már egy új klán. A harmincas-negyvenes menedzserek klánja. Ebben a körben a luxus cégautó természetes, a villogás tárgya az egyre nagyobb teljesítményű „gép”. Van, akinek több motorja is van – maximum háromévenként cserélik. Ők a válságmenedzserek. „Ha tovább maradsz, még beszűkülsz” és „ne hagyd éleslátásodat szakmai részletekkel elhomályosítani”, ezek és a hasonló „jó fej” mondások járják körükben. Így persze, nincs idő és igény sem a tapasztalatok gyűjtésére, összegzésére és hasznosításra. Kialakult egy „fmcg” menedzserkör: gyorsan fogyaszt, gyorsan mozog, gyorsan kopik. És ahogy a reggeli csúcsban fizikailag, úgy a munkájukban is elszáguldanak sokszor több évtized tapasztalata mellett, melyre csak zavaró körülményként tekintenek. Képviselőiket pedig jó esetben csak leszorítják az útról.
A gondolataimból felmerülve lassan csak-csak beérkezek az irodaház garázsába. A liftbe egyszer csak a földszinten beszáll „easyrider öcsém”. Kicsit sárosan, kezében a bukósisakja. Kérdem, mi történt? A felelet tömör volt: a vezető vonal vezetett, de síkos volt. Bukott. Kicsit ütközött is egy mellette cammogó „öreg csókával”, elintézték a formaságokat, még segített is autómentőt hívni és behozta idáig. Úgy gondolja, ez volt a minimum, hogy nem húzódott le jobban az útról, és hagyta volna száguldani. Meghallgattam. Ezek után már meg sem kérdeztem, hogy a mai tárgyalása előtt esetleg szeretne-e tájékozódni a téma hátteréről, az eddig született eredményekről. Csak száguldjon, amíg meg nem tapasztalja, hogy az út itt is lehet síkos.