Kairó, Nílus, ősi szentélyek, piramisok, kopt templomok, obeliszkek, kolosszusok, sivatag… Napokkal hazatértünk után még éjjel is kavarognak a képek a szemem előtt. Több ezer év kultúrájába csöppentünk. Nem felkészületlenül érkeztünk ebbe a csodákkal teli világba, hiszen rengeteg könyvet olvastunk, filmeket láttunk, a tanulmányaink során szerzett ismeretek bennünk élnek, mégis mellbevágott, szinte súlyként nehezedtek ránk az élmények, melyeket ebben a számokkal szinte ki sem fejezhető időutazás nyújtott nekünk. Megrázó, lassan feldolgozható az, amit láttunk, megéltünk, megtudtunk. Feltöltődtünk és bizalommal töltöttek el az élmények.
A több ezer év kultúrájának egymásra épülése arra tanít, hogy birodalmak felívelnek és lehanyatlanak, de az értékek, melyeket teremtettek, tovább élnek és üzennek az egymást követő sok-sok generációnak. Üzennek, hogy vigyázz rám, okulj belőlem, építs rám. Ezek az üzenetek kódként épülnek belénk, bízom, hogy a mai nyugati világban terjedő mindent eltörölni akaró woke ideológia is visszapattan és megsemmisül ezen a falon. Egyiptomban a történelmi és kulturális emlékek, értékek megóvásának, felkutatásnak és értő bemutatásának mintegy reneszánszát éltük meg. Külföldi és hazai turisták milliói zarándokolnak ide, az nem lehet, hogy többségük hazatérve ne ezeket az üzeneteket hordozza és képviselje, ellenállva a divatos őrületeknek.
A keresztények lakta kopt negyedet járva, ellátogatva a bibliai időkből származó templomokba, látva a sok imádkozó embert, a tanáraik, szüleik által kísért gyermeket ismét Márai általam már többször idézett mondata jutott eszembe:”Európa elfelejtett imádkozni…” De az itteni sok-sok üldöztetést elszenvedő emberek nem! A generációkon keresztül tovább adott hit és imádság tartja meg őket őseik kultúrájában és erősíti meg mindennapi életüket. Ez volt valamikor a kereszténység egyik fellegvára, az itteni élményektől töltődve felvértezetten térhet haza az idelátogató nyugati ember és nézhet szembe a pusztító, mindent kiüresítő ideológiákkal. Talán megtanítja őket ismét imádkozni! Nagy szükség lenne rá ebben a vesztébe rohanó világban.
Bármerre jártunk, nagy családokkal találkoztunk, sok gyerekkel, az öregek felé tisztelettel forduló családtagokkal. Kontrasztként vágott mellbe egyik osztrák útitársnőnk megjegyzése, amikor a magyar családtámogatási rendszerről hallva fejcsóválva megjegyezte. „Mi lesz akkor a nők karrierjével, ha ennek hatására gyermekeket hoznak a világra?” Azaz nem imádkozunk, nem adunk életet a minket követő generációnak, csak éljünk a mának, az „önmegvalósításnak” – carpe diem…
A víz az élet egyik legfontosabb eleme, a földünk ezen a táján ősidőktől fogva különösen az. A Nílust szinte szentként tisztelik, a történet szerint, amikor a fáraók megtértek isteneikhez, az öröklét kapujában azt bizonygatták, hogy sosem szennyezték be, mindig vigyázták a folyót. Az asszuáni gát által felduzzasztott folyó a világ legnagyobb tavát hozta létre, melyből több száz kilométeres csatorna segítségével termékennyé próbálják tenni a Szahara egy részét. Búzamezők, kukoricatáblák, szőlő ültetvények zöldséges kertek mellett haladtunk a sivatagot átszelő úton. Azt mondják, nem várhatnak a külföldi segítségre, Ukrajnából sem jut el hozzájuk a gabona, megpróbálnak mindent, hogy a népnek élelme legyen. Ez az igazi környzettudatosság, nem az európai hivatásszerű tüntetgetés. Haladnak a Fáraók nyomában!