A nagy tapasztalattal bíró, kiváló szakember és bölcs „vezér” már több mint egy évtizede állt a nemzetközi konszern élén. Kemény kézzel és sikeresen vezette a „sok zsák bolhából” álló cégcsoportot, éles szemmel mindig átlátta az aktuális helyzetet. Olyan ember volt, aki ha úgy hozta a helyzet, maga is felgyűrte az inge ujját és neki gyürkőzött a feladatnak, megmutatva beosztottjainak, ki a legény a gáton. Felfogása szerint nem csak vezetni és delegálni, de dolgozni is tudni kell. Az idő múlásával aztán ezt egyre többen elavultnak tartották, az „Öreget” pedig sokszor naftalin szagúnak aposztrofálták.
„Gyakran ingerültté tesz, hogy az akták már file-ok!” – mondogatta is a titkárnőjének, ha lassan találta meg a kért adatot. „Mi a kutya fülét keres annyi ideig az informatika az archívumban, hozza be inkább azt a poros aktát!” Zavarta, hogy már nem szignálnak felelősséggel feladatokat, hanem „megosztanak” sokak között. Hajtogatta is, hogy így aztán a régi mondás szerint „sz……, bajnak nincs gazdája”. Nehezen tűrte, hogy a több körben össze „doodlizott” megbeszéléseken hiányosan jelentek meg a kollegák, és azzal exkuzálták magukat, hogy „bocs, főnök, nem voltam gépközelben, nem frissített az I-Phonom, stb.” Korábban egy szigorú titkárnői körtelefonnal a megjelenés biztosítva volt. Arról nem is beszélve, hogy a gyors szóbeli megállapodások vagy elmaradtak, vagy mailbeli megerősítés nélkül semmisek lettek – „mert hát a szó elszáll – főleg az adott szó”.
Egyre több bírálat érte a megszokott és eddig sikeres irányítási módszerét és szervezeti rendszerét. A különböző vezetői fórumokon egyre gyakrabban – nyíltan vagy burkoltan – megkérdőjelezték a működés hatékonyságát, vetették fel egy átvilágítás szükségességét. Engedve az unszolásnak, szakértők és tanácsadók bevonásával „Vállalati folyamat- és szervezetfejlesztési projektet” indított. A szakértők felvonultattak ott minden csodafegyvert: hetedhét országból érkező tanácsadókat, lean módszert, 360° átvilágítást, assesment centert stb. Ő is tűrte és kitartóan állta az interjúk végtelen sorát. Csak néha morgott a bajusza alatt, ha egy-egy tejfeles szájú „szakértő” került az útjába, hogy „a szakértők betanítási költséget levonják-e a végszámlából?”.
Többször reményét fejezte ki maliciózusan, hogy az átszervezés alatt azért ugye dolgoznak is a kollegák, és a racionalizálási folyamat végén nem őt hozzák ki a sikert gátló kritikus faktornak.
A nagy mű elkészült – több száz oldalon, számtalan ábrával és excel táblával megtűzdelve. Morgolódott is, hogy jó-jó, ezt eddig is tudta, minden a fejében van, rögtön mondja, még ha álmából is ébresztik fel… De lássuk, mi a konklúzió, mi a javaslat?
A szakértők káprázatos, színes, szagos animációkat tartalmazó prezentációcsodát állítottak össze. Ment a show, a hallgatóság soraiban ki lenyűgözve, ki bóbiskolva hallgatta. A bölcs vezér figyelmesen, némi türelmetlenséggel követte. Amikor az új szervezeti ábra és ezen belül a pozíciók ismertetésére került sor, folyamatosan azt hallotta: ilyen meg amolyan „menedzser”.
Itt elfogyott a türelme: felállt, az asztalra csapott és sztentori hangján azt kérdezte: És ki fog itt dolgozni? „Nekem nem menedzserek kellenek, hanem olyanok, akik dolgoznak! Menedzsernek itt vagyok én és ez elég egy vállalatnak!”