Elhagyott, szétmálló Trabant a fűben. Ez a kép jött velem szembe egy színes festményen és egy fekete-fehér fotón a minap érkezett meghívón. A fotót a nyolcvanas évek végén, a rendszerváltás fotósa, Lobenwein Tamás készítette, ez a kép inspirálta Weiler Pétert festménye megalkotására. Egy a sok Trabant, Wartburg és társai közül, melyet a határnyitás után az NDK-s polgárok a „szabadság földjére” lépve hátrahagytak. Abban a reményben, amit a titokban nézett nyugati média csatornák is gerjesztettek, hogy az életük egy csapásra megváltozik, ugyan abban a jólétben lesz részük, mint amilyet az „ígéret földjének” őslakosai régen élveznek. Így lett-e, vagy csalatkoztak, ezekre a kérdésekre sok-sok egyéni sors adhat csak választ. Weiler Péter alkotásaiból rendezésre kerülő kiállítás címében is keresi, illetve adja meg a választ: „Kár lett volna disszidálni… (!?).
Ezek a hátrahagyott kocsik már rég szétmállottak, vagy megette őket a rozsda, de azoknak a történelmi napoknak az emléke generációnkban élénken él. Páneurópai piknik, szimbolikus szögesdrót átvágás, a zúgligeti templomkertben kempingező NDK-s családok –izgalom, találgatások. Megváltozik-e a megváltoztathatatlannak látszó rendszer a még itt állomásozó megszállók fegyvereinek árnyékában? Nem igazán hittük, csak a szívünk mélyén reménykedtünk, segítettük, ahogy tudtuk a kelet-német bátor sorstársainkat. Nyaralni jöttek hozzánk és hirtelen megcsillant előttük a kitörés lehetősége.
Élénken emlékszem arra a hétvégére. Akkor már Grazban dolgoztam, hetenként ingázva. Az itthon töltött időt mossál, főzéssel, a család egész heti ellátásával töltöttem. Vasárnap este is vasalás közben fél füllel hallgattam a rádiót. Hirtelen felfigyeltem egy hírre, mintha azt mondták volna, hogy megnyitják a németek előtt a határt. „Á, biztos csak félreértettem, nem figyeltem rendesen, ez lehetetlen”- legyintettem és folytattam a munkát.
Másnap, hétfőn kora reggel indultam a nyolcas úton Ausztria irányában. Már a rám váró feladatok körül jártak a gondolataim, akkoriban ebbe az irányba szokatlan módon sűrűsödött a forgalom. A nyolcvanas évek végén még alig-alig dolgoztak odakint, nemigen voltak rendszeresen ingázók. Még bosszankodtam is a lassú haladáson, azon, hogy nem érek időben a munkahelyemre. Aztán, ahogy jobban szemügyre vettem a konvojban haladó gépkocsikat, láttam, hogy szinte csak Trabant és Wartburg. méghozzá NDK-s rendszámmal.
Az a bizonyos tantusz akkor esett le igazán, amikor a rábafüzesi határátkelőnél nagy dudálással, integetéssel boldogan és zavartalanul áthaladó német kocsikkal találkoztam. A határőrök pedig csak egykedvűen álltak és integetve sürgették az átkelést. A határ után aztán én is megálltam. Néztem a boldogan összeölelkező, pezsgőt bontó embereket, voltak, akik térdre ereszkedve megcsókolták az annyira vágyott, szabadságot jelentő földet. Engem is magával ragadott ez az euforikus hangulat, nem bántam, hogy elkések majd a munkából. Hiszen a történelem egy jelentős pillanatát nem késtem le, benne voltam a közepében. Megértettem, hogy ez az első repedés azon a bizonyos falon!
Sajnálom azóta is, hogy nem volt nálam fényképező gép, hogy megörökíthessem ezeket a szívbemarkoló, történelmi pillanatokat. Akkor még nem voltak okos, sőt mobil telefonok sem, hogy szétkürtöljem ezeket az eseményeket.
Lobenwein Tamásnak sikerült a határnyitás, rendszerváltás számos pillanatát lencsevégre kapni. Ezeket a fényképeket lehet látni majd az áprilisban, a Sopron Festen. A fényképek által inspirált képzőművészeti alkotásait pedig Weiler Péter mutatja be egy tárlaton, címében kijelentve vagy kérdezve: „Kár lett volna disszidálni…”