Az utóbbi időben egyre szélesebben és egyre hangosabban beszélnek művészeti körökben egy bizonyos „kánon jelenségről”, mely értelmes és értelmező dialógusok helyett megosztja kinyilatkoztatásaival a kulturális társadalmat. Mi is a kánon szó jelentése? Mai értelmezése leginkább: a helyes cselekvés „mértéke”, vagyis „mintakép”.
Miben nyilvánul meg ez a jelenség és milyen koncepció (?) alapján és milyen céllal, indíttatással történhet mindez?
A kortárs művészetben magát „kánonként” meghatározó csoport a művészetekre általános érvényű mértéket és követendő mintaképeket kíván meghatározni, mintegy kényszerzubbonyt húzva rájuk. És teszi mindezt olyan határozottsággal, ellentmondást nem tűrő módon, mintha Istentől ihletett lenne. Aki pedig nem követi ezeket a koncepcionális iránymutatásokat, sőt ellenszegül és ellentmond, azt minimum elhallgatják, rosszabb esetben a kánon közeli médiában meghurcolják, a művészeti világból kitaszítják – mintha egy művészeti inkvizíció ítélne koncepciós eljárás keretében.
Talán ezt a művészeti kánont hirdető csoportot kulturális inkvizícióként is aposztrofálhatjuk?
Az úgynevezett kánon a művészeti életben nem új keletű, mondhatni, hogy az elmúlt századokban mindig is jelen volt ez a jelenség, például ennek hatására kerültek korukban perifériára az impresszionisták.
Jelen korunk kánonja az általa elismert műveket a következő módon definiálja: „kreatív, innovatív, kritikus..”Nagyon általános és így általánosságban támogatható elvárások a kortárs művészet felé. De valóságban mivel találkozunk? Gyakran a ’70-es évekhez visszanyúló, elidegenedést hordozó formabontást, non-figuratív, még formális mondanivalót sem hordozó absztrakciót, öncélú tabudöntögetést, megbotránkoztatást és sokszor a perverzióba csapó extrémitást. Azokat a műveket pedig, melyek az alapvető erkölcsi, emberi értékeket tiszteletben tartva, azokra építve, azokat a kor szellemének megfelelően kifejezve és horribile dictu érthető módon kívánnak szólni az emberek széles köréhez, azokat a kánon minimum korszerűtlennek, sekélyesnek, provinciálisnak, sőt giccsesnek ítéli. Se szeri, se száma a degradáló, kirekesztő minősítéseknek!
Mi lehet a célja, koncepciója a művészeti kánonnak? A fogyasztó befolyásolása?
Keynes közgazdasági teóriája alapján a 2008-as válság kitörése óta a nyugati világ korábban a korlátlan piac fenségét hirdető közgazdászai és filozófusai is a racionalitáson túl egyre inkább döntőnek ítélik meg az emberek viselkedését a gazdaság alakulásában. Az emberek viselkedésére pedig a rációt meghaladóan a legnagyobb mértékben az érzelmeiken keresztül, értékrendjükre apellálva lehet hatni! Ennek alakítására a legkiválóbb eszköz pedig a művészet. Emlékezzünk csak a templomi freskó művészetre vagy negatív példaként gondoljunk a múlt század diktatúráit támogató irányzatokra, mint a hitleri képzőművészeti alkotásokra vagy a világon még most is jelenlévő szocreál harsány szemléletformáló eszközeire.
Napjaink kortárs művészeti kánonja tisztában van ezzel és tudatosan megtesz minden tőle telhetőt a gondolat és ezen keresztül a viselkedés kultúra saját eszmerendszere szerinti formálásáért, az ezt hordozó alkotások létrejöttéért és térnyeréséért. A kultúrharc így válik a politikai és végső soron a gazdasági csata eszközévé.
Vajon kik a kánon megmondó emberei? Gyakran mesterségbeli hiányosságokkal küszködő úgynevezett konceptuális művészekből, hatalmi, gazdasági érdekből holdudvart alkotó művészettörténészekből, művészeti vezetőkből, azaz a magukat „művészeti guruként” beállítókból áll össze ez a kör. Persze időnként a „másik” csoportból is felkapnak művészeket, mintegy skalpként megjelentetik őket, de a belső körbe sosem juthatnak be. Hamar újból a partvonalra kerülnek, mely gyakran a senki földjét jelenti.
A kánon pedig mindent megtesz annak érdekében, hogy erősödjék. Egyre több szálat, „szivattyút” épít ki az állami kultúrpolitikához, elsősorban a pénzügyi források megcsapolása és hatalmi befolyásolás érdekében.
Az utóbbi időben erősödik a nyugati világból érkező hátszél, anyagi támogatás is. Míg a hazai rendkívül tehetséges művész világ egy jelentős része egzisztenciális szempontból meghatározó megjelenési, ismertségi nehézségekkel, akadályokkal küzd, addig a kánon kiválasztottjai túlértékelve, túlhangsúlyozva, harsányan kerülnek bemutatásra.
Mi az üzenet a gyűjtőknek?
A kánon nem kíméli diktátumával az egyre erősödő, szélesedő hazai művészetpártoló és műgyűjtői kört sem. Pedig ez igen veszélyes játék, mivel az igen csekély állami mecenatúra mellett ez az a kör, mely az úgynevezett keresletet jelenti a magyar kortársművészeti piacon.
Akkor talán itt el is érkeztünk a célhoz? Igen, a kánon igazi célja a mindenható piac feletti uralom és annak befolyásolása!
Finom üzenet volt a kánon boszorkánykonyhájából arról, hogy kik alkotják az „igazi” értékeket képviselő műgyűjtők élcsapatát, az elmúlt években több ilyen lista is készült. Üzenet arról, hogy vigyázzatok, ha nem igazodtok a kánon által megszabott irányzatokhoz, nem azokat a műveket vásároljátok, amelyeket mi kijelölünk, akkor hiába építettétek százmilliókért gyűjteményeiteket, azok menthetetlenül elértéktelenednek. A kánon ezt bátran teszi nyugati művészeti piaci háttérrel. Mert a nyugat európai piac is már telítődött, az ottani fogyasztó is megcsömörlött az elidegenedett „blöfföktől”, a mű nélküli művektől, az úgynevezett konceptuális alkotásoktól. Elege lett abból a dilemmából is, hogy amit művészeti értéknek aposztrofálnak, azt nem érti és irtózik tőle, amit ért és szeret, az a megmondók szerint értéktelen giccs. Tehát ennek a nyugati művészeti túltermelésnek is piac kell, mint minden fogyasztói cikknek. A piacot pedig az emberek gondolkodásának befolyásolásával lehet megdolgozni. Ennek érdekében pedig semmi sem szent, sem nemzeti kultúránk, értékrendünk, sem pedig a magas színvonalat és tehetséget felmutató hazai művészek köre.
Ezeket a jól bevált piacszerző recept szerint le kell értékelni, hogy helyet lehessen csinálni a hazai kiválasztottaknak és a nyugati művészeti túltermelés produktumainak!
A hazai kortárs művészeket a kánon által állított sorompók és váltók lebontásával kell bemutatni és megmérettetni a hazai és nemzetközi művészeti piacon, mint ahogy az sikerült a 20. század első felében! Ehhez elengedhetetlenül szükség van az értékek tiszteletén alapuló társadalmi párbeszédre és kultúrpolitikai támogatásra.