Magyarföld kicsinyke település, az őrségi dombok között búvik meg. Lélekszáma alig haladja meg a negyvenet, annak is egy része olyan „bebíró” féle, ideköltözött, vagy csak pihenésre tanyát építő ember. A falunak már lett évekkel ezelőtt egy fatemploma, egy szép, autentikus haranglábja. A templom csak igen ritkán nyitja meg kapuját, a harang is napjában csak kétszer szólal meg. Hiányzott innen egy olyan hely, egy olyan jelkép, mely az arra járó embert figyelmezteti, elgondolkoztatja, ha csak pár percre is. Az útszéli feszület tisztelete és megbecsülése általánosnak mondható a magyar katolikusság körében. A kereszt előtt elhaladó férfiak rendszerint megemelték kalapjukat, a nők pedig keresztet vetettek. Egyéni ájtatosságként sokszor előfordult a kereszt előtti magános imádkozás.
Beszélgetve barátainkkal úgy döntöttünk, telkünk végében, az út mellett (itt nincsenek kerítések…) állítunk egy fakeresztet, rajta egy pléhkrisztussal, ahogy azt az elődeink tették. Igazi összefogással el is készült, a kereszt és a bádog test elkészítését az egyik falu polgármestere, Horváth Ottó és felesége segítette, a korpuszt Szemadám György Munkácsy- díjas festőművész festette ki. Vízkeresztkor két falu plébánosa szentelte fel a baráti társaság körében.
Ez már egy három éves történet. De ha valamit elkezdesz, akkor szükségszerűen jön a folytatás… A szomszéd faluban, a mögöttünk magasodó domb tetején elterülő Szentgyörgyvölgyben áll egy szép, de elhagyatott katolikus templom, egy gyönyörű rét közepén. Itt is találtunk egy pléhkrisztust, de a kereszt fája elkorhadt, a testről a régi festés elrozsdásodott, málladozott.
Megint összefogtunk, a régi kereszt helyébe Császár Viktor barátunkkal közösen újat állítottunk, a korpuszt Szemadám mester nem csak hogy restaurált, de meg is újította. A múlt évben György napkor megtörtént az újra szentelés, de a tél és a rengeteg eső megint kikezdte a régi festéket. Festőművész barátunk újra ecsetet ragadott, most már szép, autentikus formában várja a közelgő Pünkösdöt, a híveket és minden arra járó jóakaratú embert.
Magyarországon gonoszűző célzattal már a középkori évszázadokban is állítottak kereszteket, elsősorban útkereszteződések mellett. A keresztállítás már önmagában is jellegzetes vallásos megnyilatkozás. Szabadtéri keresztjeink nagy többségét nem az egyház állíttatta, hanem a hívek fizették költségüket. Az egyház csak felszentelte, megáldotta az egyéni buzgóságból állított kereszteket. A falubeli és határbeli keresztek gondozása, tisztítása, virágozása az alapító család, vagy ennek kihalása, esetleg elköltözése után a környéken lakók feladata volt. Leginkább asszonyok, lányok viselték gondját a kereszteknek. A mi keresztünk körül a virágokat leginkább Zakál Csilla barátnőm, szomszédunk gondozza.
Ezt a hagyományt élesztettük fel, így próbáljuk segíteni, visszahozni a szakralitást a mindennapokba. Ha látsz egy pusztuló pléhkrisztust, gondolkozz el, talán megmentheted…