A műgyűjtést a „legborzasztóbb szenvedélynek” nevezte egy ismert színész-rendező, aki maga is gyűjtő, amikor erről a „másik életéről” kérdezték. De hát ahány műgyűjtő, annyi féle ember, annyi féle inspiráció, annyi féle vonzalom és kötődés. Van, aki megpróbálja hideg fejjel megfogalmazni relációját a műtárgyakhoz, de a végén mindenki eljut az érzelmekhez, a szenvedélyhez. Többen említik a befektetői szempontokat, a mecénási szerepet, van, aki „kiművelt semmittevésnek” nevezi a gyűjtést… Van olyan vállalkozó, mint a néhai Vértes Gábor, a Pauker nyomda tulajdonosa, aki jelentős gyűjteményt épített kortárs képzőművészeti alkotásokból, a gyűjtők „vírus terjesztői” szerepét, mentori kötelességként élte meg. Több birtokában lévő alkotást cégében az irodahelyiségek falán helyezett el. Többször megtörtént már, hogy kollégái ezek hatására kikérték véleményét, hogy saját otthonukba mit vásároljanak, mivel megéreztek az eredeti alkotásokkal való együttélés élményét. Hogy aztán vásárlókból lesznek-e gyűjtök, az nem okvetlenül szükségszerű.
A tárgyaktól, azok anyagi lététől és értékének mérlegeléstől minden igazi gyűjtő eljut az érzelmek világába, a birtoklás vágyához. Egy ilyen „szenvedély beteg” ezt így fogalmazta meg: „Egy jó kép olyan, mint egy katalizátor: a puszta látványtól elindul bennem egy érzés, egy gondolatsor, megfogalmazódik egy kérdés.” Ez a folyamat minden időben, minden generációnál azonos volt és lesz. A kérdés csupán az, hogy az egyes korszakokban milyen műalkotások, milyen képek tudják megszólítani az adott kor emberét, hogyan tudnak kapcsolódni az őket foglalkoztató kérdésekhez. Képesek-e elindítani egy olyan gondolatsort, mely aztán felkelti az érzelmi kötődést, a birtoklási, az alkotással való együttélés vágyát.
A második világháborút követő évtizedeket túlélő szűk, polgári rétegben befelé fordulva ugyan, de egy viszonylag zárt műgyűjtői kör fantasztikus gyűjteményeket hozott létre és hagyományozott utódaira. Ezek az utódok vagy értékesítették ezeket, vagy tovább vitték a szenvedélyt, élve a rendszerváltást követően egyre bővülő, hazai és nemzetközi műtárgypiac lehetőségeivel. Az elmúlt több mint két évtizedben zajló újra a-polgárosodással párhuzamosan a műgyűjtők köre is bővült. Ez a kör a most az ötvenes – hatvanas – hetvenes éveit taposó generációból, a rendszerváltók „nagy generációjából” alakult ki.
De hogyan tovább, megszakad-e, vagy tovább folytatódik a műgyűjtők generációs lánca? Tovább terjed-e az új generációkra – a harmincasokra, negyvenesekre – ez a „legborzasztóbb szenvedély”? És ha igen, milyen alkotások, milyen trendek inspirálják az új nemzedéket? A befektetési megfontolásokon túl mi az, ami az érzelmeikre hatva eljuttatja őket is a birtoklási vágyhoz, a gyűjtővé váláshoz. Az egyre táguló, globalizált világban „global shopperek” lesznek-e, vagy inkább megérinti őket a hazai kortársművészet? Ezekre a kérdésekre keresve a válaszokat beszélgettem el néhány, a kortársművészetre fókuszáló rendezvény szervezőjével, galéria tulajdonossal és műgyűjtővel.
„A műgyűjtés nem az idősek hóbortja, az egyedi tárgyaknak a legmodernebb otthonban is helye van, társaságuk feltölti az embert – vallják a Falk Miksa utca kereskedői, akik Art & Antique Street néven közösségbe tömörülve próbálják megszólítani a fiatalabb generációkat.
A 2011-ben létrejött ART MARKET BUDAPEST nemzetközi kortárs képzőművészeti vásár kommunikációjának erős eleme, hogy náluk az új gyűjtők, új galériák és művészek, a „fiatal Európa” és a „jövő sztárjai” láthatók. A szervezők szerint az első generációs vásárlói közeg megszólítása kiemelten fontos. „Azt tapasztaljuk, hogy az elmúlt néhány év alatt sokan nálunk vették meg az első műtárgyaikat. Ez az építkezés jó stratégiával az egész magyar művészeti piacnak jót tesz.”-vallják.
„Sajnos a régi, nagy gyűjtőim közül többen abbahagyták.”- mondja az egyik műkereskedő. „Van jó néhány fiatal vásárlónk, akik talán az idők során gyűjtővé válhatnak.” Ők általában a negyvenesek generációjából kerülnek ki. Főként menedzserek és fiatal kreatívok.”
Ügy érzik, hogy formálódik a fiatalabb generációból egy kisebb kör, akiknek már megvan a lakásuk, autójuk. Következő céljuk még nem egy ház vásárlása, így jövedelmük egy részét részben utazásra, részben műtárgyak vásárlására fordítják. A gyűjtők nagy része továbbra is a hazai művekre koncentrál, nagyon kevés a külföldi képek eladása.
„Trendi mostanában a 70-es évek neoavantgárd művészetét vásárolni. Azt tapasztalom, hogy a vásárlók egyre nyitottabbak, olyan művek megvételét is fontolgatják, amelyek mellett 5-10 éve még elmentek volna.” – emeli ki az egyik jelentős múlttal rendelkező galéria tulajdonosa az új irányokat.
Több műkereskedő az elmúlt tíz év tapasztalataira visszatekintve azt látja, hogy a nagy gyűjtemények örökösei, a nagy gyűjtők utódai csak igen ritkán válnak maguk is gyűjtőkké. Hogy miért? Még nem találták meg a választ arra, hogy ebben a körben miért szakad meg a generációs lánc. „A negyvenes korosztály először, mint vásárló jelenik meg, a harmincasok kezdetben inkább csak nagyon nyitott érdeklődők. Hogy kiből lesz gyűjtő? Ezt majd a művekkel való együttélés dönti el!”- válaszolják az új kör kialakulására vonatkozóan. ”Nemzetközileg is az látszik, hogy a műgyűjtés legnagyobb motivációja a szenvedély, mely a vásárlással, az eredeti művek birtoklásával kezdődhet!” –emelik ki.
A nemzetközi tapasztalatok alapján az állapítható meg, hogy a külföldi érdeklődők, vásárlók edukáltabbak, a polgári életforma szerves részeként élik meg a „kultúrafogyasztást”, a képzőművészet felé fordulást, eredeti művekkel való együttélést. Ezek a gyűjtök, folyamatosan képzik magukat, rendszeresen látogatják a nemzetközi vásárokat
Kozák Gábor műkereskedő és műgyűjtő elmondja, hogy viszonylag szűk, hét művészből álló körre koncentrálnak. Ennek oka, hogy megfelelően tudják őket gondozni, prezentálni a közönség felé. „Néha még így is azt érzem, hogy nem tudok velük egyenként megfelelően foglalkozni!” Ezt a foglalkozást elengedhetetlenül fontosnak tartja, hogy az alkotók, a művek és a vásárlók egymásra találjanak, szót értsenek. Fontosnak tartják, hogy folyamatosan monitorozzák a fiatal generáció orientálódását, trendkövetését. A gyűjtői körben a 2008-as válság választó vonalat képezett. Volt, aki eltűnt, volt, aki megmaradt, de átalakult. „Mára a kép megváltozott. A pepecselő, fontolgató gyűjtő eltűnt – az esemény, a találkozás, az élmény dönt!”- jellemzi a műkereskedő a változást. A kiállításokon gyors döntések és ennek hatására gyors vásárlások születnek, Az eladások ötven-nyolcvan százaléka ezeken az eseményeken történik – kevésbé a raktárból, magyarázza a helyzetet. Az új vásárlók, már-már gyűjtök jellemzően a negyvenesek köréből érkezik. „Felkészülten, az interneten tájékozódva érkeznek, igénylik a beszélgetést, de nem a befolyásolást – szubjektíven és gyorsan döntenek.” Az vásárlóvá, gyűjtővé váláshoz szükséges, hogy a galéria életérzést adjon, ezt a művek kreatív prezentálásával érheti el leginkább, emeli ki a kortárs műkereskedelem egyik fontos siker faktorát. „Valakit egyszer meglátsz, nézd meg újra és újra, hogy biztos legyél benne, tényleg szükséged van-e a munkájára!” – üzeni Kozák Gábor a gyűjtők új generációjának.
Valamennyi beszélgetőpartnerem kiemelte, hogy a kortárs képzőművészet vásárlói, gyűjtői köréből szinte teljesen hiányoznak az úgynevezett „kőgazdagok”, a milliárdos vagyonnal rendelkezők. Rendkívül fontos volna bevonásuk, megfertőzésük ezzel a „legborzasztóbb szenvedéllyel”. Ha az ő életformájuknak is részéve válna az eredeti kortárs művek vásárlása, a mecenatúra, a minőségi kultúra rendszeres fogyasztása, akkor az sokat lendítene példaformáló erejével a hazai kortárs képzőművészeti piac megerősítésén. Ezt, a Nyugat-Európában ebben a társadalmi rétegben szinte természetes, már-már elvárt magatartást is lehetne importálni…