Bartha Dorka történésznek, fotóművésznek a „boldogság” szó jutott először eszébe, amikor a Balatonról kérdezték. Nekem is. Több, mint hetven éve töltöm itt a nyarakat, a déli parton. Szüleim, amikor negyedik gyerekként megszülettem, igazi pionírként alakítottak itt ki egy családi nyaraló fészket az akkor még igen romos házból. Attól kezdve szinte itt nőttünk fel, de mindenképpen itt erősödtünk a napsütésben, az egész napi lubickolástól. Még most is érzem a számban a frissen szedett paradicsom és a hozzá kanyarított zsíros kenyér ízét a számban, édesapám által termelt, frissen szedett őszibarackok zamatát. A gyerekkori bóklászásokat, az ifjúkori szerelmeket, felnőtt korba lépve a mi gyerekeink is itt nevelődtek. Most már „túlérett” korban a gyermekkori barátokból lett életre szóló kapcsolatok tovább élnek, velük töltjük a szép nyári estéket borozgatva, beszélgetve, emlékezve.
Igen emlékezve. Ezeket a régi emlékeket hozzák vissza Bartha Dorka mesteri szemmel meglátott és lefotózott pillanatképei, melyek az elmúlt évtizedek balatoni világát örökítik meg. Öreg villákat, a hatvanas évek típusházait, a „kerítés művészetet”, a felejthetetlen fagyizó és lángosozó, helyeket. Lencsevégre kerülnek az akkori építészet bauhaust idéző gyöngyszemei, stílszerű kalligrafikus feliratai is, mint az eddig érintetlenül megmaradt szántódi révház is.
Dorka a csendes, szezonon kívüli időkben kerekezi végig az üres utcákat, így bepillantva az elhagyott kertekbe, megörökítve a még megmaradt „Magyar Tenger” hangulatát.
Ezekből a fotókból mutatott be egy remek válogatást a balatonboglári Vörös kápolnában. A fotói inspirálták Weiler Pétert festőművészt , hogy tovább gondolva az elmúlt hónapok tematikáját, melyben a rendszerváltás előtti éveket jeleníti meg, a régi balatoni hangulatot idézze fel vásznain. Ezeket az alkotásokat a boglári Kék kápolnában tárta a közönség felé. Közös kiállításukat a „Magyar Tenger Társasüdülő” címmel hozták egységbe. Ez a társasüdülő még ma is áll, reprezentálva a hatvanas-hetvenes évek akkoriban fellendülő üdülő kultúráját.
Élvezet volt hallgatni közös tárlatvezetésüket, mely leginkább saját emlékeik felelevenítéséről és a kiállított alkotásokhoz való kötödésüknek a bemutatásáról szólt. A tárlatvezetés nagyon hamar beszélgetésbe fordult, a különböző korosztályokból jelenlévők szinte egymás szavába vágva fűzték tovább az emlékezés láncát.
Az alkotások inspirálta emlékek még álmomban is kavarogtak a fejemben. Magam is biciklire pattantam másnap és bejártam néhány, a fotókon megjelenő, vagy azokhoz hasonló helyeket. Reménykedem, hogy a sok újonnan épülő üveg és tégla csoda mellé az építészek felfedezik az elmúlt évtizedek jellegzetes építészeti motívumait is és megjelenítik ezeket az új épületeken. Tartsuk meg a „magyar tenger” hangulatot, mely kiemeli ezt a régiót a nemzetközi egyhangúságból. Ez lenne egy igazi örökségvédelmi feladat.