„ Amikor a teremtés után az Isten szétosztotta a Földet a népek között, a grúzok éppen kóstolgatták boraikat, vidáman mulatoztak, elkéstek, így nem jutott már nekik terület. Kérlelték az Atyát, hogy kapjanak ők is legalább egy „darabka” területet. Szívhez szóló kérésük meghallgattatott- A Jóisten odaadta ennek a népnek azokat a földeket, melyeket magának tartogatott. A legszebbeket.”
Így szól az a legenda, melyet a grúziai utazásunk legelején meséltek el nekünk. A miheztartás végett, hogy ne is csodálkozzunk ennek az országnak a szépségén, hiszen ezeket a gyönyörű hegyeket, völgyeket, szőlőkerteket az isteni szeretet teremtette.
A figyelmeztetés ellenére mégis ámulatba ejtett ez a kicsinyke ország változatossága, az itt élő emberek kitartása, hite, mellyel megőrzik, ápolják és védelmezik több ezer éves kultúrájukat. A népek országútja mentén élnek, átvonult rajtuk és elfoglalta őket gyakran sok-sok pusztítással járó görög, római, perzsa, mongol, oszmán hódító. A legutóbbi kétszáz évet az orosz-szovjet uralom jellemezte, melynek nyomai mind a kiüresedett rozsda városokban, mind pedig a felhagyott termő területeken és bizony gyakran az emberek lelkében is megtalálhatóak. A Nagy Kárpátokon keresztül vezető hadiúton vonult át a népvándorlások során sok-sok nép, törzs. Így az alánok is, a róluk elnevezett szikla völgyön keresztül, az alánok kapuján át Nyugat felé, eljutottak a Kárpát medencébe is, leszármazottaik velünk élnek mai is– ők a Jászság területén élő jászok.
Grúzia a szőlő, a bor és a kereszténység szimbiózisának országa. A szőlőtermelés és a vele együtt járó borkészítés nyolcezer évre tekint vissza, a kereszténységet a római uralkodó, Nagy Konstantin után a negyedik évszázadban vezették be elsőként államvallásként. A keresztény hit elterjesztését ekkor a jeruzsálemi pátriárkától rokona, Szent Nino, egy fiatal lány kapta küldetésként. Egy szőlőtőke ágait fonta be levágott hajával és formálta keresztté, mely a mai napig a grúz kereszténység szimbólumává vált. Az ország védőszentje Szent György, aki ezen a vidéken hirdette a kereszt tanításait és szenvedett mártíromságot Diocletianus császár ideje alatt. Az egyik ikonon a császár és nem a sárkány jeleníti meg az ördögöt, melyet Szent György legyőzött.
A kereszténység és a borkészítés ellenállt a történelem viharainak, szakrálisan összefonódva, mint ahogy azt Szent Nino keresztje hirdeti, és tartotta meg ezt a büszke népet a számtalan hódítás évszázadai alatt is.
A hitet, a borkészítés egyedi kultúráját, hagyományaikat generációkon keresztül megőrizték és őrzik, hirdetik a mai napig is. Ezzel az üzenettel találkoztunk nem csak a gyönyörű vártemplomokban, melyek freskói és ikonjai a múltat mesélik el, hanem az emberekkel való találkozásaink során is, melyek a máról szólnak. Kutaisi lélegzetelállító piacának árusaival való beszélgetéseknél, a hagyományos, amforában –kveriben- bort készítő, a politikának hátat fordító két volt miniszter birtokán, „Jimnél”, a Kaukázus hegyei között megbúvó kicsiny hegyi faluban élő helytörténésznél, ahol a tésztabatyu – a khinkali – készítését sajátítottuk el, miközben elbeszéléseit hallgattuk. De grúz patriótává vált az amerikai Santa Féből kalandos úton idekeveredett John Wurdeman is, aki festőművészként az itteni tájat, embereket jeleníti meg vásznain, a helyi borászoktól pedig elsajátította az ősi borkészítés technikáját, melyet ma már saját szőlőbirtokán művel.
A rengeteg természeti és kulturális látnivalóból, a sok-sok találkozásból, elbeszélésből fakadó élményt és az ezekből sugárzó erőt is kaptam. Azt az erőt, azt a mindent átitató patriotizmust, mely a történelem viharai alatt segítette ezt a népet megmaradásában, kultúrájának generációkon átívelő megtartásában. Nagy szükségük van erre most is, a szomszédságaikban dúló háborúk, feszültségek közepette, de szívük tele van hittel és reménnyel. Az ezekből kapott impressziókat hoztam magammal, hogy megosszam itthon, mert nekünk is nagy szükségünk van mindkettőre.