„ A jégszilánk úgy hatol a szívbe, hogy láthatatlanul gyilkol-a kérdés: hogyan lehet meggyógyítani egy meg sem látható sebet?”
Ezzel a mottóval kezdi személyes lezárását Mező Gábor a közelmúltban megjelent könyvének végén egy lezáratlan kérdésről, egy általa hőn szeretett személyről, Anna néniről. Anna néni ügynöki szerepéről, melyről a szerző már érett férfiként, Kiszely Gábor könyvéből értesült. A gyermekkorában meghatározó szerepet játszó, imádott Anna néni Cseh Tamás szavait idézve „varázstalanítva” lett.
A történetet olvasva nekem is újra nyilallni kezd néhány eltemetett, de soha be nem gyógyuló seb. Valószínűleg sokaknak közülünk, akik a rendszerváltás előtt serdültünk fel, vannak ilyen sérülései. Bennem is néhány személyesen megélt történet kavarog.
A diáktársaim közül sokunk által tisztelt és szeretett tanár képe merült fel elsőként, akivel jártuk az erdőt, a télben vadetetőkben uzsonnázva beszélgettünk olyan írókra, költőkről, akiknek a nevét az órákon még említeni sem volt szabad. Gondolatokat, eszméket osztott meg velünk, melyekről esetleg csak otthon, zárt ajtók között hallottunk, azzal a szülői intelemmel, hogy erről máshol soha, senkinek… Igen, akkor olyan időket éltünk, olyan időket, amikor a váratlan csengetésre nekem kellett berohannom és becsukni szüleim hálószoba ajtaját, mert az ágy felett feszület lógott. Jó néhány évvel ezelőtt aztán a volt iskolatársaim között az a hír keringett, hogy tanárunk talán beszervezett volt. Visszaemlékezve ezt a feltételezést az is erősíthette, hogy az érettségi előtt egy kolléganőjét feljelentették, hogy az nyelv óráin nyugati képeslapokból fordítottak a diákjai. Hogy ki volt a feljelentő, sosem derült ki, azaz számomra legalább is. A tanár esetleges ügynöki hátterének sem jártam utána. De az akkori bizalmam, tiszteletem, ifjúkori énem sebet kapott.
Aztán jöttek más, racionálisan nehezen megmagyarázható esetek az életemben. Friss diplomás doktoranduszként egy tanszéki kolléganő a bizalmamba férkőzött, megkedveltem, majd amikor a tanársegédi pályázatomat a szigorú, kari párttitkár dékán indoklás nélkül elutasította, szomorúan ismételgettem magamban József Attila sorait, „ha örül… sekély e kéj…”. A gyanú csak évekkel később fogalmazódott meg bennem, ki lehetett a háttérben.
A következő munkahelyemen az egyik szabadságomból visszatérve főnököm behívatott és csak annyit mondott sejtelmesen:”jártak itt, érdeklődtek utánad, mindent tudnak ez előzményekről…” Milyen előélete lehetett egy huszonhét éves fiatal, második gyermekét váró, teljesen vagyontalan diplomásnak? Megint csak a találgatások, mi és ki lehetett a háttérben.
Sosem jártam az esetek után, amikor már lehetett, akkor sem kutakodtam, talán nem akartam feltépni a sebeket. Tudom, ezek a történések csak az akkori hálózat felszíni, apró eseményei voltak, eltörpültek, szinte említésre sem méltóak az igazi drámai, emberi sorsokat megtépázó esetek tükrében.
De mégis… Valahogy nincs rendjén, hogy sokak ügynökélete, ügynökmúltja felderítetlen maradt. Beszervezési papírjaikat, jelentéseiket elfújta a szél, vagy ügyes kezek megsemmisítették. Mert sokunknak vannak „Anna nénik”, vagy hasonló figurák az életükben.