John H. Wurdeman története a grúzokkal.
„Festőművész, történetmesélő, borász, szakács”- ez áll John katalógusának címlapján bemutatkozásul. És ezt bizonyíthatom. Amikor ellátogattunk a grúziai Shighnaghi határában lévő borászatába, a széles mosollyal történt fogadtatásunk után rövid időn belül megismertük minden oldaláról.
Egymás után kerültek elő a gyönyörű szőlőbirtokairól származó borai, az asztalt megterítették a hagyományos grúz lakoma kiváló étkei, melyből nem egynek házigazdánk volt a kitalálója, biztatásunkra bemutatta alkotásait tartalmazó katalógusát is.
A kiadványt lapozgatva magunk is műgyűjtők, műértők lévén magasra hágott az érdeklődésünk és záporoztak a kérdéseink a művész felé. Ekkor Johnból előbújt a storyteller, a történetmesélő énje, nem sokat kérette magát és belevágott a saját történetébe. Hogyan és milyen utakat járt be, míg megérkezett Grúzia ezen bájos szegletébe, mi tartotta itt, hogyan alkot, milyenné alakult az identitása? Csak hogy csak néhányat említsek kíváncsi kérdéseinkből.
Az Egyesült Államok nyugati részének sivatagos vidékén (New Mexico) lévő Santa Féből indult el. Szülei is művészek voltak, az akkori hippi generáció tagjai, kicsiny galériát vezettek, ő pedig miután elvégezte az ottani művészeti középiskolát, fejébe vette, hogy felsőfokú tanulmányait a nemzetközi tekintéllyel rendelkező moszkvai képzőművészeti egyetemen folytatja. A kilencvenes évek elején járunk. Bejelentés nélkül beállított az egyetem portájára, hóna alatt néhány alkotásával, a portás pedig felküldte az emeletre, ahol éppen a felvételi bizottság ülésezett. Laza szerelésében belépve a szobába, szembetalálta magát néhány sötét öltönyös-nyakkendős szigorú úrral. Meghökkent, mert akkoriban az USA-ban már a művésztanárok is „hippi szerelésben” jártak, hasonlóan diákjaikhoz. A bizottság tagjainak kérdő tekintetét látva előadta jövetele célját és lehuppant az egyetlen üresen álló székre, melyről kiderült, hogy az az elnöklő professzornak volt fenntartva. A professzor a háta mögé állva betekintett a fiatalember műveibe, megkopogtatta a vállát és csak annyit mondott: „holnap kilenc órakor kezdünk a 209-es teremben.”
A diplomájával a zsebében, hátizsákosan elindult felfedezni ennek a hatalmas országnak a gyönyörűségeit. Grúziába érkezve az egyik első állomása Singhnaghi, ez a csodálatos történelmi városka volt, másnap már tudta, itt akar letelepedni.
Aztán már mesébe illően alakult az élete. Egyik reggel egy csodálatos énekhangra ébredt – egy szépséges grúz leány volt a hang gazdája. Aztán ahogy mondani szokták, ásó-kapa nagyharang…. Az esküvőjükön Grúzia történelmi főszékesegyházának harangja szólt. Ez volt a menyasszony kívánsága. Az első kilenc évben megszállottan festette a grúz tájat és embereket, emellett feleségével járta a vidéket és gyűjtötték a grúz népdalokat, zenét.
Eközben megismerkedett az új hazájának bor, szőlő és gasztronómiai kultúrájával, értékeivel. Egymásra találtak az itteni gazdálkodást művelő szőlészekkel és borászokkal, akiktől tanulva, akikkel együttműködve mára már virágzó gazdaságot, igazi integrációt hozott létre. Több mint száz embernek ad munkát a szőlőben, a borászatában és vendéglőiben. Borai eljutnak Grúzia határain túlra, Európa számos országába is. Ezeket kóstolgatva, mint történetmesélő mondta el nekünk, hogy festőművészként hogyan lett a bor és a szakácsművészet mestere is.
Hazatérve lapozgatjuk a művei egy szeletét bemutató katalógusát és mellette elővesszük az ottani tájról készült felvételeinket is. John a mai napig plein air módon készíti alkotásait. A festményeket és a fotókat nézve fantasztikus harmóniát és szeretet fedezünk fel az alkotó és az ottani táj és emberek között.
Köszönjük John ezt az élményt. Talán egyszer festményeiddel és boraiddal együtt ellátogatsz hozzánk és mesélsz példaértékű életedről.