A hivatalos megnyitó előtt már több mint fél órával szállingóztak a látogatók. Egy sarokba húzódtam, még nem akartam elvegyülni, mint minden ilyen alkalommal – ez már a negyvenedik kiállításunk- enyhe izgalommal lesem a nézők első reakcióit. Akik korábban érkeznek, azok általában őszinte érdeklődők, nem csupán a protokoll, a találkozások, ne adj’ Isten a pogácsáért és egy pohár borért jönnek…
De ez most kicsit más volt. A mostani előőrs tagjai célzottan megálltak egy-egy alkotás előtt, látszott rajtuk a megdöbbenéssel vegyes rácsodálkozás, majd egy örömteli, boldogságos mosoly jelent meg arcukon. Álltak, méregették az alkotásokat, hátrább léptek, megfordultak, majd újra kezdték a látleletezést. Ők, a modellek, a művészek találkoztak önmagukkal, az általuk létrehozott alkotással. Kicsit elmerengtek, felidézték azokat az emlékeket, élményeket, érzéseket, melyek ezeknek a műveknek, önképeknek a megalkotására serkentette őket. Aztán körül néztek, találkozott tekintetük a művész társaikéval, akik ugyanezen a katarzison menetek át, amikor a rég nem látott, már-már feledésben merülő műveikkel és azokon önmagukkal kerültek szemben.
Egymásra néztek, összenevettek és ezután szinte egész este beszélgettek, kicserélték élményeiket, emlékeiket.
A legnagyobb élmény számukra ezen a tárlaton az volt, hogy a saját maguknak állított tükörképekbe nézhettek.
Ahogy Szurcsik József Munkácsy díjas festőművész a megnyitó-elemzésében mondta:
„Ilyenkor a tükörkép tükörképével és annak tükörképével dolgozik az alkotó, hogy minél pontosabban megfigyelhesse önnön karakterének egészét és lényeges részleteit…
Amikor egy ilyen összeforgatott tükörkép-rendszerben az ember saját tükörképének tükörképében az oldalhelyes saját képét látja meg, és úgy, hogy nem is néz önmagával szembe, ez mindig egy kis borzongást okoz, hiszen ebben az esetben, teljes mértékben kívülről látja önmagát az ember – ráadásul meglehetősen élőben és „real-time”-ban, azaz az aktuális jelen időben.”
Számomra ezen a kiállításon, a rendkívüli alkotásokon kívül ezek a találkozások jelentették a legnagyobb élményt. A modell találkozása a saját alkotásán keresztül önmagával, múltbeli élményeivel. A találkozások a fiatal és az idősebb, idős pályatársaikkal és velünk, gyűjtőikkel. Fantasztikus volt hallgatni beszélgetéseiket, sztorizgatásaikat- egymásra találásaikat.
Ezen a kiállításon a festő, mint modell kilépett az általa alkotott képből, magára talált, ismét szembenézett önmagával és megélhette azt az élményt, amelyet alkotása a társaikban és főként a nézőkben keltett. Művészetét nem csak látottá, de élménnyé is tette. Azzá az élménnyé, melyet ő élt meg művének létrehozása során.
Boldogok vagyunk, hogy mi nyolcak, a Műgyűjtők Klubjának tagjai ezeket az alkotásokat gyűjteményeinkből kiemelve és kiállításba rendezve lehetővé tettük ezeket a találkozásokat művész-modell és alkotása, a kortársak és a közönség között.