Első osztályos voltam 1956-ban, pár nappal a hetedik születésnapom előtt kezdődött minden. Az első napra az iskolában alig emlékszem, de arra az október 23-i szürke délutánra és az azt követő hetekre, hanem is élesen, de egymás követő történésekben, képekben, érzésekben igen.
Azon a szürke délutánon a tizenhat éves bátyám szokás szerint elment biciklizni. Vártuk haza, de csak nem jött, szüleim nagyon idegesek voltak, mert valami furcsa hírek jöttek a rádióból, én nem igen értettem. Amikor jó sokára beállított a testvérem, apám először nem is kérdezte, hanem idegességében lekevert egy pofont neki. Szegény fiú csak hebegett-habogott, hogy a Petőfi hídon tüntetők közé keveredett, rengeteg ember volt, azok sodorták magukkal. Mutatta is a zsebeiből előráncigált röplapokat. Apám elsápadt, elkobozta őket, széttépte és lehúzta a WC-be az összeset és valamit avh-ról magyarázott. Egy kicsit el kezdtem félni, bátyust szobafogságra ítélték.
Ezután egyre több hír kavargott, a nagy világvevő rádió az ebédlő asztal közepére került, itt gyűltek össze rendszeresen a szomszédok. Először lövöldözésekről beszéltek, aztán jobbra fordulhatott, mert mintha valami jó változásban reménykedtek, mert nyugodtabbak és mosolygósabbak lettek a felnőttek. Anyukám elment bevásárolni és amit kapott, azt haza cipelte, hogy hetünknek legyen mit enni. Sopánkodott, hogy még egyszer nem akarja azt megélni, ami 24-én történt, hogy nem kapott kenyeret a boltban és otthon nem volt egy falat sem. Ez elkísérte élete végéig, ezután mindig volt legalább egy kiló kenyér plusz a házban.
Idős bánsági sváb nagyszüleimért is nagy volt az izgalom, akik a háború óta először jöhettek látogatóba és ismét zavaros körülmények közé csöppentek. Nagy nehezen fel tudták anyukámék őket tenni egy hazafelé tartó vonatra. Nekem nagyon hiányoztak, hiszen addig alig ismertem őket.
A születésnapom reggelén, november 4-én nagy zajra, ajtócsapkodásra ébredtem. Először azt hittem, hogy a nagy testvéreim jönnek engem köszöntve ébreszteni. De nem! Anyukám rohangált a lakásban és azt kiabálta „Bejöttek az oroszak!”. Én nagyon megijedtem, mert nem tudtam, hogy azok kicsodák, azt hittem már a lakásban vannak, bebújtam a paplan alá, nem akartam kijönni, csak a szüleim tudtam kicsalogatni onnan némi édességgel, amit már ajándékként kaptam.
Aztán már egyre szomorúbbak lettek a napok. Az még jó volt, hogy a nem kellett iskolába menni és a barátnőmmel játszhattam irodistát naphosszat a konyha legeldugottabb zugában, ahová nem érhetett el egy esetleges belövés. Mert állandóan lőttek, mi a harcok középpontjában, a Corvin köz és a Kilián laktanya közelében, a Ferenc téren laktunk akkoriban.
A szomszédok folyamatosan átjöttek és számomra érthetetlen módon emlegették az ENSZ csapatokat, akik reményeik szerint be fognak jönni és segítenek az oroszokat megfékezni. Akkor már tudtam kik ők, mert a két téren előttünk nyolc darab tank állt, abból lövöldöztek. Amikor magyar katonák telepedtek be nagy géppuskákkal a lakásunkba, apukám leparancsolt minket a fáspincébe, hogy biztonságban legyünk. Jól tette, mert az egyik tank be is lőtt a plafonba. Akkor apám meg tudta győzni a parancsnokot, hogy vonuljanak ki a házból, mert sok esélyük nincs a túlerővel szemben, viszont veszélybe kerülhet 30-40 család élete.
Egyik nap a lövöldözés közepette is ki kellett mennünk az udvarra, mert az egyik lakó a molotov koktélos üvegek benzin tartalmát a lefolyóba öntötte és a pincét ellepte a benzin gőze, majdnem felrobbantunk. De az én apukám ezt is megoldotta… Rutinja volt, mert három gyerekkel túlélt négy évet a bombázott és ostromlott városban.
Amikor elcsendesedtek a harcok, kimerészkedtünk a házból, ijesztő látvány fogadott. A házunk előtt összezsugorodott, szalmával letakart orosz katonák holttestei feküdtek, a játszóterünk temetővé változott. Zokogva futottam vissza a házba, anyukám alig tudott megnyugtatni. A kisebbik nővérem, aki már tizenkét éves volt, bele is betegedett ebbe a sokkba, kórházba került, az orvosok Korea szindrómáról beszéltek, amiben nagyon sok ottani gyerek szenvedett a harcok hatására.
A rádió, mely leginkább szomorú zenét játszott és fenyegető hangú felhívásokat sugárzott álló nap, visszakerült a szokott helyére. A szomszédok sem jöttek át, mindenki bezárkózott, félt, valamiféle statáriumról suttogtak, meg arról, hogy visszajöttek… hogy kik, azt akkor még nem értettem. Egy nap megállt egy teherautó a házunk előtt, felszaladt hozzánk a negyedik emeletre a legidősebb unokabátyám azzal, hogy pakoljon össze a család, menjünk Ausztriába, hagyjuk itt ezt a reménytelen országot. Én futottam és el kezdtem a kis hátizsákomba gyömöszölni a babámat és a legkedvesebb játékaimat. Apukám megállított: „Nem megyünk sehova! Hova is mennék hetedmagammal, négy gyerekkel, feleséggel és az idős édesanyámmal? Elég hosszú volt nekünk az út tizenhat évvel ezelőtt Temesvárról ide, az akkor már háborúban álló nagyvárosba. Túléltük azt is, a romokból akkor sem menekültünk el, hanem segítettünk felépíteni. Még egy negyedik gyermekünk is született. Most sem megyünk el innen, nem cserélünk hazát, megint talpra állunk, itt neveljük igaz magyarnak a gyerekeket!” Én egy kicsit megnyugodtam, bebújtam a játszósarkom biztonságába, onnan néztem a felnőttek könnyes búcsúzkodását.
Aztán újra mentünk iskolába, sok minden kimaradt, az ABC-t a mai napig nem tudom automatikusan felsorolni… A bizonyítványunkon háromszor ragasztották át a címert. A szomszédos fiúiskola nyolcadikosai közül eltűntek néhányan, volt osztálytársaim, akiért édesanyja feketében, kisírt szemmel jött. A kislány suttogva mondta, hogy a bátyja hősi halált halt. De volt olyan nagyobb testvér is, akit elhurcoltak, ezt csak az aggódó szülők csöndes beszélgetésből hallottuk.
Egyik este, advent idején anyukámmal lementünk a játszótéren hevenyészett sírokhoz, gyertyát gyújtottunk és imádkoztunk.
Ezek voltak az én hetedik születésnapom környékén megélt emlékeim. Remélem unokáim nem élnek meg soha ilyen napokat, a gyerekeim felnőtté váltak, eddig elkerülte őket a háború vihara, de a szele már itt van. Reménykedjünk!