Hányszor tologatunk magunk előtt látogatásokat, találkozókat, telefonokat?! Hányszor mondjuk, hogy most nincs rá időnk, majd a jövő héten, majd a jövő hónapban- igazából majd amikor kedvem lesz, amikor nincs más dolgom. De ez a helyzet leggyakrabban nem érkezik el. Mindig jön valami „fontosabb”, vagy valami szórakoztatóbb, az idő csak múlik.
Aztán kapunk egy sokkoló hírt. Akivel a találkozót, a személyes beszélgetést vagy csak egy telefont tologattuk, halogattuk, nincs többé-örökre elment. Cinikusan mondhatnánk, hogy ezt a „feladatot” kihúzhatjuk a tennivalóink közül, de ezt nem lehet. Ez a mulasztás örökre bele ivódik a lelkünkbe-szívünkbe. A pótolhatatlan személlyel ezek a dolgok is pótolhatatlanná válnak. És amikor felidézzük – akár csak mentséget keresve, hogy melyek voltak a halogatások okai, valamennyi jelentéktelennek tűnik, így utólag. A hiány, a lelkiismeret mardosása örökre megmarad, legfeljebb elzárjuk énünk egy belső rekeszébe, ahol az életünk kellemetlen történéseit tároljuk. De mihelyt rágondolunk az életünkből eltűnt személyre, ezek az emlékek újra előjönnek.
Az én édesanyám is szeretett volna még egyszer elmenni a müncheni testvéréhez, akkor már gyenge volt ahhoz, hogy egyedül keljen útra. Ígértem, hogy beültetem az autóba és kimegyünk együtt, meglátogatjuk a rokonokat, valószínűleg ez lett volna az utolsó találkozás. Ezt mindketten tudtuk. Én halogattam az útrakelést. Majd a jövő hónapban, majd a jövő évben mondtam, édesanyám pedig, mint mindig, megértően bólintott. Állandóan közbejött valami történés, hol a külföldi tulajdonosok látogatása, hol egy projekt sürgős lezárása – így utólag mind halasztható lehetett volna. Csak ez az utazás nem volt halasztható, ezzel akkor szembesültem fájdalommal, amikor anyám pár nap alatt csendesen elment, itt hagyott minket. Ahogy élt, úgy ment el, nem okozott nekünk „felfordulást” az ápolásával, ő, aki mindig mindenkiről gondoskodott. Amikor kilátogatok hozzá a temetőbe, a hiányának fájdalma mellett ez a pótolhatatlan adósság is belém nyilall.
Ilyen bepótolhatatlan adóssága szinte valamennyiünknek van, eltávozott szeretteink, barátaink, ismerőseink felé. Ahogy a minap egy unoka írta szomorúan a nagyapja elvesztésekor, hogy azért nem látogatta meg, mert lusta volt kibújni a telefonjából, mindig talált valami „fontosabbat”. A gyász megélésével örökre beleivódott a lelkébe, hogy vannak bepótolhatatlan dolgok az életben. Egy utolsó üzenet a szeretett nagyapától.
Ilyenkor, amikor Halottak napja alkalmából kilátogatunk szeretteink sírjához, egy kicsit ezeket az adósságokat is szeretnénk törleszteni, egy csendes fohászban a bocsánatukat kérni tőlük a mulasztásainkért. Ők megbocsájtanak, de mi ne halmozzuk tovább ezeket a tartozásokat a még élők felé.