Aki meghaladta az élete útján a 65-ös kilométerkövet, felvehet a csuklójára egy gondos órát, ami éjjel-nappal, földön- vízen-levegőben vigyázz reá, és ha valami gondot észlel, azonnal összekapcsolja egy segély központtal. Tehát a gondos óra gondoskodik a szépkorúak biztonságáról és szükségben segíti őket. Remek találmány, remek kezdeményezés, ennél többet nem is tehetne az állam, hiszen nem állíthat mindenki mellé éjjel-nappal egy felvigyázót.
Ebben a rohamos léptekben digitalizálódó világunkban ez egy újabb mérföldkő. A nagyszülők már lassan hozzászoktak, hogy a távolba szakadt gyermekeikkel, unokáikkal facetime-on beszélgetnek, családi összejöveteleket zoomon tartják meg, a leveleket pedig nem a postás, hanem a Messenger vagy Whatsup hozza. A postásra legfeljebb a rossz hírek, az egyre busásabb összegekről szóló csekkek kézbesítése marad. Sokan ebből a korosztályból nem is azért ragaszkodnak ehhez a fizetési formához, mert nem tudnák digitálisan lebonyolítani, hanem mert így biztosan tudnak néha napján találkozni valóságban is valakivel, aki jártában-keltében sok mindenről értesül, amelyekről el lehet élőszóban is diskurálni.
Mert a falvakban is megszűnt a „kispad”, a boltokban is megritkulnak a találkozások, hiszen számos dolgokat interneten rendelünk. Az orvoshoz is ritkábban látogatunk, mert telefonon konzultálva a receptek, beutalók felkerülnek a „felhőbe”.
Ezek mind-mind fantasztikus vívmányok. De a gondos órák mellől egyre inkább hiányoznak a gondoskodó kezek. Mára már igen ritkán él együtt több generáció, sőt a távolságok is egyre nőnek a családtagok között. Nem szalad be naponta a kisunoka egy simogatásra, egy palacsintára, majd később arra, hogy megnézze, hogy vannak a mamáék. A felnőtt gyermekek látogatása is gyakran csak az ünnepekre koncentrálódik, megszűnt, illetve sokszor lehetetlenné válik a napi szintű gondoskodás az idős családtagokról.
A digitalizálódó világunk ugyan tágítja a virtuális teret, de egyben szűkíti is az emberi érintkezést. Általános az elmagányosodás tendenciája, de ez leginkább a 65-ös kilométert meghaladó embertársainkat érinti. És ez a kör az elkövetkező években, évtizedekben egyre bővül. Megdöbbentő statisztikát olvastam, hogy a magyar lakosság több mint 36%-a magányosan él, egyre növekvő a „szinglik” száma, jelenleg 200-250 ezer fő. Mi lesz velük, ahogy ők is meghaladják ezt a bizonyos határkövet?
A gondos óra nagy vívmány. Biztonságot ad a szépkorúaknak, a családtagokat bizonyos fokig tehermentesíti, talán meg is nyugtatja őket. Remélhetőleg ez a tudat nem csökkenti az amúgy is ritka telefonhívások számát. Vésse mindenki az eszébe-szívébe, hogy a gondos óra nem helyettesíti a gondoskodó kezek érintését, a gondoskodó karok ölelését.