„Remélem, mindenki büszke ránk!”Ezt kiáltotta euforikus hangulatában a mikrofonba a magyar labdarúgó válogatott kapitánya az Európa bajnokságra való belépőt jelentő győzelem után. A választ azonnal megkapta attól a hatvanötezer szurkolótól, akik örömmámorban ünnepelték a csapatot a nemzeti arénában. Több millióra tehető azoknak a száma, akik az éteren –rádión, televízión, interneten keresztül követték idehaza és külföldön ezt a heroikus küzdelmet. Hány kar csapott a levegőbe, hányan ölelkeztek össze, hányan koccintottak a sikerre. És hányan tértek örömmel a szívükben nyugovóra, hányan mentek be mosolyogva másnap a munkahelyükre dolgozni.
És hány szülő, nagyszülő kezdte el mesélni az elmúlt évtizedek sikereit és kudarcait a fiatalabb generációnak? És hány gyerek vette elő másnap a foci cipőjét vagy kunyerálta annak megvételét? Én is emlékszem még arra, amikor édesapám a barátaival hallgatta a néprádión Szepesi által közvetítve az aranycsapat meccseit. Kicsi gyerekként ott ugráltam körülöttük, még egy-egy legyintést is kaptam, ha izgalmas pillanatokban túlcsicseregtem a riportert. Ha győztünk, apám magához ölelt, és amíg ők koccintottak, addig én kaptam egy ritkaság számba menő csoki kockát. Akkor, az ötvenes években, csakúgy, mint manapság nagy dolog végre magyarként közösségben megélni sikereket, büszkének lenni egy-egy kimagasló eredményre, együtt ünnepelni.
A labdarúgó válogatott meccseire terelődő beszélgetéseket gyakran megzavarják fanyalgó, disszonáns megjegyzések. Általában olyanoktól, akik nem is igazán kísérik figyelemmel a sport világának alakulását, messze mutató hatásait. Csak az ellenzéki beállítottságuk fűti őket gyakran. Még olyan is előfordul, hogy vannak, akik a vereséget kívánják, hogy megkérdőjeleződjenek a kormányzat sportot támogató intézkedései. Döbbenet!
Aligha lehetne letagadni, hogy fanyalgásban, panaszkodásban világelsők vagyunk. Bármilyen helyzetben meg tudjuk látni a rosszat, a kritikai érzékünk egyenesen mesterfokra fejlesztettük. A dicséret, az elismerés hangján szólni valakiről, valamiről, sokaknak nehezére esik. A sportban sincsen ez másképp. Egy-egy sikert követően azonnal előkerülnek a fanyalgók, akik keserű, gúnyos, olykor bántó, mesterkélten józanságot színlelő megjegyzéseikkel igyekeznek elbagatellizálni, sőt, akár semmissé tenni azt, ami/aki millióknak szerez örömet. A milliók emlegetése inkább pénzügyi értelembe kerül a serpenyő egyik tálcájára, de a másikba nem tesznek semmit, így aztán hamar felborul a mérleg.
Azt ajánlom a fanyalgóknak, látogassanak el néha a futball akadémiákra, ahol óvodás kortól kergetik a labdát a fiatalok, az uszodákba, ahol kora hajnaltól róják a hosszakat a jövő reménységei, a tornatermekbe, tanmedencékhez, a sportpályákra, ahol az élvonalbeli sportolók és az ő példaképüket követők dolgoznak keményen nap, mint nap a sikerért. A saját, a csapat, az ország sikeréért. Mi kimegyünk az unokák vasárnapi meccsére. Akármi lesz a végeredmény, ha a pályán azt látjuk, hogy az akarat, a küzdés, a csapat szellem hajtja őket, megérdemlik az ünneplést.
A sportolóink által kivívott eredmény mindenkié. A fanyalgókéi is.