„Ómama”-így szólítottuk apai nagyanyánkat. Mire megszülettem és eszméltem, ő mindenét elvesztette. Mindenét, ami a temesvári polgári lakásában körbevette, minden emlékét, mely az életét felidézte. A bútorait, a tárgyait, az óragyűjteményét a második világháború sodrában, menekülés közben. Aztán nagyapánkat is, aki tartalékos főhadnagyként, közel hatvan évesen Budapest ostromának utolsó napjaiban a katonáit hazaküldte, ő megadta magát, a tiszti becsület jegyében. A fogságból szívbetegen tért haza, amely hamarosan elvitte körünkből. Csak homályosan emlékszem rá, máig érzem szeretetét.
Ómamának csak mi maradtunk, minket vett körül szeretetével, velünk osztotta meg emlékeit, tapasztalatait, életbölcsességét. Kicsinyke lakásának fiókjaiban még akadt néhány „kincs”, amit nagy ritkán megnézhettem. Az igazi kincsek eltűntek, de az utánuk való vágy, a gyűjtés szeretete megmaradt benne. Gyakran el-ellátogatott a szomszéd Hackel óráshoz, a kicsiny régiség boltba és a bolha piacra, ami akkoriban a Teleki téren volt. Ha lehetett, én nagy lelkesen elkísértem, csodálattal töltött el az ott látható ezernyi érdekesebbnél érdekesebb tárgy. Ómama pedig szinte mindenről tudott mesélni, magyarázni. Bámulattal hallgattam, ezek a történetek elrepítettek egy másik korszakba, gyakran egy másik világba.
Az ünnepek, főként a Karácsony Ómamát mindig fájdalommal töltötte el. Feltörtek benne a régi emlékek, de főleg az bántotta, hogy az igen csekély özvegyi nyugdíjából nem tudja megajándékozni unokáit. Nyugtattuk, vigasztaltuk, nem sok eredménnyel, üres kézzel, könnyezve állt a karácsonyfa alatt.
Nagy meglepetés volt, amikor az egyik Szentestén egy kicsiny csomagot adott át nekem. Amikor kinyitottam, elakadt a lélegzetem is. Azok az apró tárgyak voltak benne, melyeket annyira csodáltam abban a szomszédos régiség boltban. Két antik, monogramos szalvétagyűrű, egy porcelán és egy ezüst. De ami teljesen elvarázsolt, az egy piciny szobor, mely egy elegáns hölgyet ábrázolt, Ómama azt mondta, valamikor ő is ilyen volt a szép „békeidőkben”, fiatalon. Mindig sóvárogtam ezek után a tárgyak után, de nem kaphattam meg őket. Ómama összekuporgatta az rávalót és megvette nekem. De többet adott, mint csupán a tárgyakat. Belém oltotta a szépség szeretetét, a művészi alkotások csodálatát, mely több évtized múltán elindított a műgyűjtés útján.
Ha kezembe veszem ezeket a figurákat, szeretettel és hálával gondolok nagymamámra. Ez lehet az örök élet titka? Mert az a mondás járja, amíg emlékeznek ránk, addig élünk. Idén is a karácsonyfa alatt Ómamára gondolok majd, ha rápillantok az ajándékára és elmondom csendben a tőle tanult Ady vers egy részletét, melyet mindig én szavaltam az ünnepi estén:
„Tegnap harangoztak, holnap harangoznak,
Holnap után az angyalok gyémánt havat hoznak.
Szeretném az Isten nagyosan dicsérni,
De én még kislány (kisfiú) vagyok, csak most kezdtem élni….”