Karácsony táján számtalan jótékonysági felajánlás érkezik, ezek közöl sok olyan, amely beteg gyermekek megsegítésére, a kórházi tartózkodásuk megkönnyítésre irányul. Se szeri, se száma az anyagi, közöttük több fizikai jelenléttel megvalósított támogatás. Talán ez az utóbbi forma az, amire egy kis-betegnek leginkább szüksége van. Idegen, számára érthetetlen, eseteként ijesztő, gépekkel teli környezet, fájdalmas beavatkozások, idegen, nem mindig barátságos arcok közé kerül hirtelen a biztonságot jelentő otthonból. Ezt a légkört, ezeket a gyerekekben megbúvó, sokszor eltitkolt belső félelmeket tudja feloldani egy-egy empatikus odafordulás, értő, türelmes arc, bizalmat építő beszélgetés.
Manapság ez a fajta támogatás sok helyen szervezetten folyik. Amikor én tízévesen kórházba kerültem, nem igazán volt ez gyakorlat. Nem hogy a szülők állandó jelenléte biztosított lett volna a gyermek betegágyánál, de őket is kötötte a szigorú látogatási rend, a szabályok. Titkolódzás légköre vette körül a kis-betegeket, nem tudtuk, miért vagyunk ott, mi a betegségünk, mi fog történni velünk. Leginkább mindenkinek saját magának kellett megküzdenie félelmeivel, gyakran még a kis házi kedvenc bábukat sem lehetett a szülőknek behozni. A mamák-papák igyekezetek a bajt bagatellizálni, és a gyerekeket szófogadásra, fegyelemre inteni, így a kicsik magukba fordultak.
Nem sokkal a betegségem megjelenés és kórházba kerülésem előtt az egyik osztálytársnőm eltűnt közülünk, kezdetben egy furcsa betegségről „fehérvérűségről” suttogtak körülöttünk, majd megérkezett a szomorú, sokkoló hír, hogy örökre elment. Pár hétre rá betegedtem meg, ezekkel a szorongásokkal érkeztem a klinikára. Meg voltam róla győződve, hogy az én vérem is „fehér” lesz és ugyanaz lesz a sorsom, mint kicsi barátnőmnek. Erről nem mertem beszélni senkinek, még anyukámnak sem. Kucorogtam az ágyamon és figyeltem a körülöttem folyó beszélgetéseket, felcsíptem egy-egy a betegségemre utaló szót, kijelentést. Rengeteg laborvizsgálaton estem át, sok vért vettek tőlem rendszeresen, láttam az eredményeket rögzítő leleteket az ágyam végén lévő lázlapon. És én is el kezdetem gyártani a saját leleteimet, próbáltam értelmezni az eredményeket, nem sok sikerrel, felállítottam a saját diagnózisomat, amellyel igazoltam a félelmeimet. Így ment ez napokon keresztül, leginkább esténként foglalatoskodtam feltételezéseim dokumentálásával, hogy ne lássa senki a nővérek, doktorok közül azt, hogy mit csinálok, a papírokat napközben elrejtettem.
Egyik este úgy elmélyedtem munkálkodásomban, hogy nem vettem észre, hogy a gyerekek által kedvelt kisdoktor (rezidens), aki éppen ügyeletben volt, megállt az ágyam mellett és figyelt. Leült az ágyam szélére és kíváncsian belekukkantott a papírjaimba. Már késő volt, nem tudtam elrejteni a „leleteimet”, kérésére oda adtam őket. Forgatta, nézegette azokat. Csodálkozó mosollyal mondta: „Nahát, itt van egy kis kolléganő, egy kisdoktor! Megkérhetlek egy konzíliumra?” Ezt a kifejezést már ismertem, mert sokszor dugták össze fejüket az orvosok az ágyam körül, megértettem, hogy beszélgetni szeretne velem a „megállapításaimról”. Először féltem, zavarban voltam, aztán ahogy éreztem megértését, igazi felém irányuló figyelmét, egyre nyitottabb lettem. Megnyíltam, megosztottam vele a félelmeit tükröző „diagnózisomat”. Meghallgatott, elővette az ágyam végéről az igazi leleteket és magyarázni kezdett, úgy, hogy én is megértettem. Ahogy oszlott a köd, úgy egyre inkább eltöltött a megkönnyebbülés. „Tehát nem lesz fehér a vérem?”-kérdeztem félve. A megnyugtató és egyben magyarázó válasz hallatán először könnyekben törtem ki, felszakadt bennem a napok óta tartó feszültség. A kisdoktor magához vont biztatóan, megnyugtatóan simogattam a fejemet. Aztán megdicsért, hogy milyen értő figyelemmel kísértem a környezetemben zajló történéseket és milyen alapos dokumentációt készítettem. Csak hát a végkövetkeztetésben tévedtem! A könnyeimet felváltotta a megkönnyebbülés mosolya, átöleltem hálásan a nyakát, ez után már csak egy rövid esti mesét kértem tőle, hogy álomba szenderülhessek a nagy izgalmak után. Elaludtam, ő még ott ült egy kicsit az ágyam szélén, aztán folytatta körútját a többi, félelmeivel küszködő kicsi beteg között, ahol tehette, megnyugvást adva nekik.