Édesapánk, Skonda Ödön száztíz évvel ezelőtt, 1914. január 16-án született .
Édesapja, nagyapánk, Jászói Skonda György a fia megszületése után alig hat hónappal, a „Nagy háború” kitörésekor szinte az elsők között vonult a frontra. Megjárta a harcterek nagy részét, a szerb- orosz-olasz lövészárkokat. Csak a háború végén térhetett haza a szerbek és franciák által megszállt Temesvárra, főhadnagyként, Signum Laudis kitüntetéssel.
——————————————————————————————————–
„Papátok”- így írta alá 1990-ben élete történetét édesapánk, amikor az utolsó mondatot is befejezte. Hetvenöt éves korában, 1989-ben határozta el, hogy megírja életének, pályájának történetét, mely végül két szakaszra bontva készült el. Az első rész 1914-1945, azaz az első Nagy háború kitörésének, a születése évétől a második világégés befejezéséig, az újjászületéséig, az orosz fogságból való szabadulásáig tart. Innen kezdődik a második rész és tart 1989-ig, a rendszerváltozásig. Mágikus évszámok, a huszadik század legizgalmasabb és egyben leggyötrelmesebb évei. Háborúk, gazdasági válságok, diktatúrák ideje alatt járta életútját édesapánk töretlen optimizmussal, az állandó újrakezdés lendületével, az élet szépségeit keresve és megtalálva. Ez a generáció, a nagyszülők és szülők generációjának tagjai a huszadik század igazi hősei. Bombák, lövészárkok, a térképek átrendezése, megszálló csapatok zabrálása, diktatúrák és forradalmak… Ebben a zivataros évtizedekben édesapánk végezte iskoláit, elhagyva szülővárosát, Temesvárt áttelepült a már háborúban álló anyaországba. Dolgozott, megtalálta élete párját, édesanyánkat, Román Emmát, akivel közel hatvanöt évet éltek együtt és adtak életet és nevelték fel tisztességgel, nagy-nagy szeretetben négy gyermeküket: Ödönt, Margitot, Emmát és engem, Máriát, a későn jövő legkisebbet – a „puszunyákot”, mert így hívott kiskoromban. A kilencvenedik születésnapján még mind a négyen együtt voltunk, menyével Irmivel, vejeivel Gyulával, Péterrel, Miklóssal és a nyolc unokájával – Anikó, Ildikó, Gábor, Tamás, Marika, Kati, Botond és Miklós, kiegészülve a dédunokákkal, Attilával és Szandrával – közösen ünnepelve ezt a teljes életet. Aztán alig hat hónap múlva itt hagyott minket. Amikor a kórházba vittem, a kocsimban feküdve behunyta a szemét és a székely rajztanárát idézte: „Hunyd be a szemed és képzeld magad elé az élet ezer színét, szépségét – sosem az árnyakat keresd, mindig a világosságot!” Ezt adta nekem szinte utolsó szavaival útravalóul.
Most, húsz évvel később ismét kezembe vettem írásait. Annyi idős vagyok, mint amikor ő belekezdett élete történek papírra vetésébe. Olvasva sorait egyre izgatottabb lettem, nem tudtam letenni. Felidéződtek egyre-másra sok-sok történet, mese és mondás, mely nincs is leírva, de Papa hangja a fülembe cseng. Ekkor határoztam el, hogy írása, emlékeim és egyéb családi dokumentumok alapján rövid történetekben foglalom keretbe ezt a mozgalmas, alkotó, teremtő életpályát, melyet idősebb Skonda Ödön, okleveles gépészmérnök, férj, családapa, nagyapa és dédpapa, szenvedélyes utazó járt végig aktívan, a sorsot mindig torkon ragadva, az élet nyújtotta lehetőségeket nem elszalasztva. Tudom, hogy odafentről súgni fog nekem, vezetni fogja kezem.
Mottómul az egyik gyakran ismételt mondását választottam:
„Sosem a lyukat nézd a sajtban, hanem azt, ahol beleharaphatsz!”