A békejobb kifejezés a valóságos vagy jelképes kinyújtott jobb kezet takarja, amely az ellenségeskedés megszüntetésének szándékát jelzi.
Ez történt és nem más, mint amikor egy tizenhat éves ukrán teniszező lány egy tinédzser nyíltságával kezet fogott az őt legyőző orosz lánnyal az Australian Open junior teniszbajnokságon. Két sportoló remek gesztusa, mely kifejezi a megbékélés iránti vágyat, azt, hogy a harctéren folyó öldöklés ne hatoljon le az egyes személyek, jelen esetben nemes küzdelmet folytató emberek, két fiatal viszonyának szintjére. Lett is belőle égzengés-földindulás, felháborodás, még az ukrán teniszszövetség is kiadott egy elitélő közleményt, szegény édesapa pedig csak magyarázkodhatott, hogy a lánya csak”hibázott”.
Ezek a lányok évek óta keményen edzenek, a színfalak mögött ismerik egymást, egymás munkáját, melyet becsülnek – sőt, uram bocsá’ tán még szeretik is egymás És ebbe (is) zavarnak bele a világpolitikai játszmák, melyek népek öldökléséhez vezetnek. Odáig, hogy ne olvassuk a vélt vagy valós ellenség világhírű műveit, ne hallgassuk zenéjüket, kergessük le a művészeiket a világ színpadairól. Tényleg ezt akarjuk? Azt, hogy az egyes, az eseményekben teljesen vétlen személyeket belerángassuk a konfliktusokba, legyenek ezeknek a tragikus eseményeknek a túszai, égjenek beléjük és majd utódaikba ezek a méltatlan sértések, mellőzések? Hova vezet ez? Mi lesz a majdani (remélhetőleg hamarosan bekövetkező) békekötés után? Hogyan néznek majd egymás szemébe az ellenfélből ellenséggé tett személyek a sportpályán, a kultúra színterein vagy csak egy turistaúton való találkozáskor? A sértettség, a megbántottság megmarad, ezek nem törlődnek ki egy békekötés aláírt dokumentumaival. A hosszantartó béke záloga az emberek közötti kapcsolatok, a személyes gyűlölködés elkerülése.
Évszázadokon át hagyomány a volt a harcban is a lovagiasság szabályainak, az ellenséggel való viselkedés becsületének. Ennek vetett végett az első „Nagyháború”, ezért jöttek haza a harcterekről megtörten a túlélő katonák. Ebben a háborúban egy erkölcsi rend omlott össze. Ez a romlás elképesztő mértékben folytatódik. Az ellenség, de még csak ellenfél minden szintű megalázása, lehetőség szerint megsemmisítése a cél. Senki nem gondol bele, hogy mi lesz „day after”, a küzdelmet követő napon?
Ifjúkori olvasmányainkban sok-sok példát kaptunk az ellenségek, ellenfelek közötti emberi gesztusokra. Elevenítsük fel „A kőszívű ember fiaiból” a haldokló Palvitz őrnagy kérését Baradlay Richárdhoz, az „Egri csillagokban” a magyar és a török anya képét, amikor gyermekeiket cserélik ki, vagy a „Koppányi aga testamentumában” a párviadal végén a haldokló agát, aki leányát ajánlja az őt legyőző magyar vitéz oltalmába. Ezek a történetek mind – mind a személyes gyűlölködés ellenpéldái.
Tényleg azt akarjuk, hogy a fiatalokba plántáljuk a személyes gyűlölködést? Mi a cél? Az, hogy könnyebben lehessen őket öldöklésre buzdítva a harctereken feláldozni? Nem akarhatjuk ezt! Csak békét akarhatunk, mosolygó, pozitív célokkal teli fiatalokat, akik nemes küzdelmekben mérkőznek meg a sportpályákon, a kultúrában, a munka területén.