„Térdelj fel, vagy bedőlünk!” Ez volt az a „bátorító” mondat, amit Miklós mondott nekem, amikor először merészkedtem a keskeny verseny kenujában a Dunára. Húsz évesek voltunk. Ő gyakorlatilag a Dunára született, Vácon, közvetlenül a folyó közelében. Válogatott kenus volt, amikor megismertem és rávett, hogy beüljek a hajójába egy kirándulásra. Én gyakorlatilag a Balatonon nőttem fel, ott töltve a nyarakat. A folyóktól, így a Dunától is tartottam, féltem a gyors sodrástól, attól, hogy vajon mit rejteget a zavaros víz felszíne. Sosem szálltam vízre kiránduló hajóknál kisebb méretű csónakban, sosem fürödtem egy folyóban sem.
Szóval így kezdődött az ismerkedésem és a később szerelembe forduló ismerkedésem a Dunával, a hazánkat átszelő gyönyörű nagy kék országúttal. És én feltérdeltem abban a számomra lélekvesztőben, megragadtam remegő kézzel a kenulapátot és ügyetlenül, de húzni kezdetem. Egyre nagyobb biztonsággal, felbátorodva attól, hogy ott van mögöttem a párom, Miklós. Ahogy azóta is, több mint ötven éve, a Dunán, a folyókon és az egész közös életünkben.
Így indult a nagy kaland a Dunával. Egyetemistaként, ahogy tehettük, néha, ha az idő csalogató volt, az előadások helyett is, leszöktünk a Rómaira, az egyetemi csónakházba, kikönyörögtünk egy hajót és élveztük a semmivel össze nem hasonlítható szabadságot, amit egy evezés adhatott a folyón. Miklós folytatta a versenyzést, egy-egy versenyről, az Újpesti öbölből ugyancsak a keskeny kenuban lapátoltunk le a Fradi vízitelepére, az Árpád-híd tövébe.
Összeházasodtunk, a diploma megszerzése után jöttek a szigorú, munkás hétköznapok, innen nem lehetett csak úgy lelépni egy kis lapátolásra, a Dunára. Hajónk sem volt, az egyetemi csónakházból is kikoptunk. Hamarosan megszületett első gyermekünk, Botond. Se lakásunk, se bútorunk, csak igen alacsony kezdő diplomás fizetésünk, szüleimnél laktunk. Az egyetemi évek szabadsága után kissé bezárva éreztük magunkat. Miklós egy nap azzal állított haza, hogy csehszlovák műanyag kenuk érkeztek és OTP hitelre lehet kapni őket. Átgondoltuk, hogy spórolással sosem lesz lakásunk, ahhoz több kell… De ha ezt a hajót meg tudjuk venni, akkor újra visszakapjuk a természet szabadságát és a kislegénnyel is ki tudunk szabadulni a negyedik emeleti lakás fogságából. Szülői rosszalló fejcsóválás mellett megvettük, kissé felelőtlennek tartottak minket. Ezt később persze kénytelenek voltak revideálni…(1)
A régi szerelem folytatódott, új élet kezdődött számunkra. Szereztünk csónakállást a Sport csónakházban, a harmadik szinten ugyan, de Miklós ügyeskedve ezt is megoldotta, a kenu 60 kilót nyomott. Aztán következett a Chinoin, majd a Hattyú vízitelep, már sokkal kényelmesebb állásokkal. Hétvégéken Botit betettük a babakocsiba, letoltuk a Petőfi híd tövében lévő hajóállomásra, és valamelyik törpéről elnevezett vízibusszal irány a Római, a Hableány állomás, hazafelé aztán felsétáltunk a Római hajóállomáshoz, hogy a kicsivel kapjunk megfelelő helyet.
A kicsit betettük a hajóba, a csónak orrába, az én védelmembe, ha sütött a nap, vizes pelenkát feszítettünk ki föléje. Ahogy nőtt, úgy kapott újabb helyet, már papája elé ülhetett.(2)Hamarosan megérkezett az öccse, a junior Miklós – Miki. (3)Vele aztán már még lazábbak voltunk, a két gyerkőcöt mentőcuccal felvértezve betettük a kenuba és irány a Totyi a Nagy-Dunán, a 2-es kő, a Lupa sziget, a Robinson sziget, a Szentendrei sziget spicc. Kavicsozás, pancsolás a Dunában, sosem volt semmi bajuk, egészségesek voltak, mint a makk. Ha egy kiránduló hajó nagyobb hullámokat vert, a két fiú torkaszakadtából énekelte a „Cirmos cica hajj..” kezdetű dalocskát, ezzel bátorították magukat és egymást. A csöpp Miki igazi vagány lett, úgy felbátorodott néha, hogy apja védelméből felállva keresztülrohant hozzám előre a kenu orrába. Miklós kénytelen volt egy szelíd lapátsuhintással leültetni. Ez segített, mert amikor kérdeztük, mit nem szabad a hajóban csinálni, kórusban válaszolták: „Felállni…!” és már védték is a kis popsijukat. Ahogy nagyobbak lettek, már egy-két napos sátrazásra is kilapátoltunk a sziget spiccre. Megkapták a saját részükre készített kicsi kenulapátot, amivel büszkén eveztek, hogy segítsenek a hajó haladásában. (4) Aztán már lett saját gyermek kajakjuk is.(5)
A barátainkat is megfertőztük, egymás után vásárolták az NDK-s rokonaik által becsempészett faltbootokat. Egyre bővült a csapat, hat-nyolc család, tizetenöt-húsz gyerekkel szállt gyakran vízre. Szalonázás, bográcsozás, zsíros kenyér evés volt a program sok-sok mókázással, focizással, fürdéssel.(6) A hétvégi kirándulásokat aztán majd húsz éven át egy-két hetes vízi túrák követték hazánk folyóin, ez volt a nyaralásunk.(7) Ahogy nőttek a gyerekek, hozták a barátaikat is, volt olyan nyár, hogy egy egész ifi kajak szakosztályt kísértünk a vízitúrán. Húsz-harminc tinédzser, szép kihívás, de igazi boldogság volt. A legszebb évek voltak, egy külföldi nyaralással sem hasonlíthatóak össze – igaz akkoriban sem pénzünk, sem lehetőségünk nem lett volna ilyen utazásra.
Abban az időben, a hetvenes-nyolcvanas években pezsgő vízitúrázó élet alakult ki a Rómain, a mi generációnk sok tagja ezt a családi sportot, kirándulást választotta szinte életformájául. Egyre-másra jelentek meg a műanyagból készült túrahajók, kenuk, kajakok, kielbootok. Minden csónakház nyitva volt, hétvégéken gyakran 50-100 hajó szállt vízre, néha sorba kellett állni a vízre szálláshoz. Korán kellett indulni, hogy a jobb partszakaszokon még kapjunk kényelmes pihenő helyet.
A rendszerváltást követő privatizáció hatására, ahogy a fenntartó vállalatok tönkrementek, vagy átalakultak, úgy a csónakházak is egyre-másra bezártak. A gyönyörű parkosított telepeket először gaz verte fel, majd megjelentek az ingatlanberuházók és a helyükre lakóparkok épültek. Az első időben még az előírásoknak megfelelően csónaktároló helységeket is létesítettek a házak földszintjén, a Duna parton, amelyeket idővel vendéglátóknak adtak ki bérbe. A kilencvenes évek végén -kétezres évek elején egyre kevesebb lett a csónakház, egyre több a büfé, falatozó, söröző. A vízitúrázók száma is megcsappant, őket lassan felváltotta a város különböző részeiről idelátogató sétára, szórakozásra vágyó emberek nagy száma,és a kerékpározók. A Dunát is egyre több nagyteljesítményű, dübörgő motorcsónak szelte. Sajnos, míg korábban az itteni létesítmények tulajdonosai igyekeztek gondozni, rendben tartani az egyes partszakaszokat, sétányokat, megszüntüket követően a Római szinte gazdátlanná alakult, kátyúk, por vált jellemzővé. A politikai csatározásoknak áldozatul esett a régen esedékes mobilgát megépítése, a part rendezése. Ennek ellenére a Római és a Duna iránti szeretetünk nem múlt el, ahogy az akár csak egyszer idelátogató emberek körében is egyre népszerű pihenő hely lett. Nemigen van még egy hasonló hely Budapesten.
Régi törzshelyeink, mint a Bíbic is megújult. Korábban ez úgynevezett pléhkocsma volt, könyöklőkkel, ahol fürdőruhában ihattuk a sört. Ma dizájnos asztalokkal, padokkal berendezett kerthelység lett, ahol sportos-elegáns ruhákban esznek, isznak a vendégek.
Manapság mi is leginkább sétálni megyünk le a Rómaira, a kenunkat elajándékoztuk a fiatalabb korosztálynak, el kellett fogadnunk, hogy már nehéz elkopott térddel, derékkal kiszállni belőle a stégen. Nem bánkódunk, gyönyörű szakasza volt az evezés az életünknek.
Időközben egy más sodrásba kerültünk, a műgyűjtés sodrása kapott el minket. De ez is összeköt minket a Duna part varázsával. Ott sétálgatva, a kerthelységekben üldögélve számtalan élményt, fotót gyűjtögetünk, melyet inspirációul megosztunk fiatal festőművész barátainkkal, akik körében nem igazán divat a plein air alkotás. Egyik nagy tematikus kiállításunkra is ezzel a témával szólítottuk meg a kortársművészeket. Több tucat alkotás érkezett. Ezek közül nem győztünk válogatni. Számos alkotás ábrázolja a Rómain, a Duna partján zajló életet, többet a mi fotóink inspiráltak.
A jelen és a múlt. Az élmények és képek, melyek a szívünkben élnek és azok, amelyeket napi sétáinkon megélünk. Csodálatos dolog, hogy ezeket a képeket, impressziókat átadhattuk a kortársművészet fiatal generációjának, ezeket befogadták és művészi eszközeikkel megjelenítették őket vásznaikon. Reméljük, hogy az ötven év emlékeit így megörökítve tovább adhatjuk emlékeinket az utókornak, talán a művészettörténetbe is bevonulhatnak.