„Szia! Sziasztok! Hogy hívnak? Állj már arrébb, útban vagy…” Hangzik úton-útfélen. És nem csak az utcán, még a kvázi kultúrát, művészetet hirdetni hivatott tv-s műsorokban is. Látszik gyakran egy-egy szereplő arcán a kényszeredett félmosoly, de belemegy a játékba, mert attól fél, hogy aztán kimarad. Talán már mindnyájan kicsit félünk, vagy csak belefáradtunk, hogy ennek a tiszteletlenség – cunaminak ellent álljunk. Nem csak a rohamosan terjedő „tegeződéssel” van baj. Sokan hivatkoznak gyakran arra, hogy ez más nyelvekben, főleg az angolban is így van. Óriási a tévedés, mert aki jól ismeri ezeket a nyelveket, tudja, hogy nagyon is meg vannak a tiszteletet kifejező formulák, kifejezések. A gyönyörű anyanyelvünkből mintha a tiszteletet megadó beszédmódot lángszóval szeretnék kiirtani. Felületesség, pongyolaság, kényelmesség, látszat fiatalos viselkedés…? Rengeteg oka lehet.
Mint tudjuk, és gyakran elszenvedjük, a verbális viselkedési problémák, verbális atrocitások egyenesen vezethetnek az emberi kapcsolatokban megnyilvánuló visszásságokhoz, tiszteletlenséghez, sőt atrocitásokhoz.
A tisztelet kifejezésének széles skálája van:» elismer «,» respektál«,» figyelemmel van rá«, »kompetensnek tart«, »megbecsül«, »tisztel«, »nagyra tart«.A tisztelet hasonlóan elvont fogalom akár a szeretet, a becsület, az erkölcs és a dicsőség, valamilyen magatartásra valló érzelmi cselekedet (gesztus), erkölcsi igény a társadalmi érintkezésben. Ezek a definíciók önmagukért beszélnek, általában tisztában is vagyunk velük, mégis az általánosan terjedő tiszteletlenség viharában gyakran még az amúgy kulturált, művelt emberek is elsodródnak.
Kulturális rendezvényeket, kiállítás megnyitókat látogatva egyre gyakrabban történik, hogy a látogatók beszélgetésének zsivaja elnyomja a veretes gondolatokat közvetítő beszédeket, előadásokat. Olyan érzésem lesz, mintha egy iskola zsibongójában, óraközi szünetben lennék. Pedig itt nem gyerekek, tinédzserek hangoskodnak, hanem kvázi kulturált felnőttek cseverésznek, mit sem törődve a főszereplő művésszel, a rendezvényt méltató gondolatokat közvetíteni akaró szereplőkkel, melyek hangját elnyomják zajongásukkal. A művészek munkájukat, gyakran életművüket tárják a közönség elé, melynek méltó bemutatása több hónap minőségi munka eredménye, a méltató beszédek is sok elmélyült gondolatot lennének hivatottak közvetíteni. Ha nem nyomná el a tiszteletlenséget sugárzó hangzavar.
A tisztelet nem kőbe vésett kényszerkötelék, nem egyoldalú „jogviszony”.. Éppen ezért a tisztelet mindenkor kiemelt figyelmet érdemelt a civilizált emberek egymás közötti kapcsolatában, mint a magatartás egyfajta értékmérője. A tisztelet nem önmagáért van, valamilyen mértékben kapcsolódik az illemhez és a szeretethez. A humános gondolkodású, jóravaló emberben mindig van egy „adag” a mások megbecsülésére, tiszteletadási szándékra, szemben az individualista illetve a nihilista gondolkodású emberrel. Emberi voltunknak és értékünknek felemelő volta az ún. méltóság, minden cselekvőképes emberből haláláig tiszteletet ébreszt. Aki ezt figyelmen kívül hagyja, az tiszteletre nem méltó személy, vagy pedig önálló szigeten élő remete.
Korunkban egyre nagyobb mértékben terjed ez a „remeteség”-sőt, ez egy fajta társas remeteséggé vált. „Nekem ne mondja meg senki…” jelszó alatt terjed ez a viselkedésforma, mintegy kór. A legmeghökkentőbb, hogy nem csak a lázadásra, individualizmusának szárnyait bontogató kamaszok, fiatal felnőttek között, hanem az érettebb korosztály, sőt a szépkoruak között is. A tisztelet, a „respect”, bár nemzetközileg szinte foglalt szó lett a „másság” elfogadásának parancsaként, de miért kopik ki a hasonlóak között?
A fentiek fogalmazódtak meg bennem, amikor az emberi méltóságot leginkább kifejező magatartás, a tisztelet gyakorlata, illetve ennek hiánya fölött töprengtem.
Egy kulturális rendezvény zárógondolataként a főszereplő művész a következőket fogalmazta meg. „Nem félek a mesterséges intelligencia terjedésétől, sokkal inkább a természetes intelligencia hiányától, pusztulásától.”