Szinte visszafojtott lélegzettel hallgattuk, néztük Márai monodrámáját Hegedűs D. Géza fantasztikus és szuggesztív előadásában. A „Hallgatni akartam” című könyvből készült drámai, személyes aspektusokkal kísért „történelem órát”. És mi hallgattuk 1938 és 1948 közötti tíz év drámai történéseit és óhatatlanul beleborzongtunk abba, ahogy az akkori emberek, személyesen az író is és a mai korban mi is mennyire a játékszerei vagyunk a politikát csinálóknak, tollpiheként sodródunk a történelem viharában. Szinte csak a személyes szerencsén múlik, hová visz minket.
A drámai történések kezdetére, 1938.március 12-re, az Anschlussra, azaz a németek bevonulására Ausztriába visszaemlékezve, felidézi az író azt a napját, amivel a második világégés gyakorlatilag megkezdődött. Az a napja is teljesen rutinszerűen indult. Ahogy általánosságban megállapítja az író: „ A történelem általában pizsamában, borotválatlanul éri az embert…”
Amikor bekopog a történelem hozzánk, először csak egy kis hírt látunk, aztán ahogy jobban belegondolunk, egy kis izgalom fog el minket, majd a további történések rutinszerűvé válnak, csak a drámai végkifejlet után visszatekintve tudjuk átgondolni a történelemnek ezt a szakaszát, melyet személyesen átéltünk, amelyben kisebb vagy nagyobb szerepet játszottunk, de alapvetően mindenki csak egy sakkfigura volt a táblán, ki tiszt, ki paraszt. Egyben közös a sorsunk, hogy azt felettük álló hatalmasok játéka határozza meg. Korábban és most is.
Elgondolkodtam. Hogyan és hol értek az eddigi életemben a sorsfordító események beköszönte? Ezerkilencszázötvenhat november negyedikén – a hetedik születésnapon –édesanyám kiáltása:”Bejöttek az oroszok!”. Aztán 1968 nyárutóján, amikor az egyik barátommal a Balaton mellett, az egyetemi felvételire készülődve döbbenten hallottunk a rádióban arról, hogy a csapataink elfojtják a szomszédban a bimbódzó változásokat, melyekben olyan nagy lelkesedéssel reménykedtünk. Az NDK – s turisták határátlépése 1989 ben, melynek akaratlanul részese voltam, mert Grazba igyekezetem dolgozni és kezdetben még bosszankodtam is, nem értvén a helyzetet, hogy nem tudok elég gyorsan haladni az úton. Aztán ugyancsak 1989 –ben a Hősök terén az ötvenhatos mártírok újratemetésén, a lobogó hajú fiatal politikus merész, gyújtó hangvételű beszéde, először megijedtünk, aztán lám, hova jutottunk. 2001. szeptember 11- a New yorki terrortámadás, amikor a CNN adását a bankvezetői irodámban nézve először azt hittük, egy fikciós filmet vetítenek. Aztán 2006 ősze, az Astoria környékén történt dráma, melyet a képernyő előtt néztem végig döbbenten, ott lehettem volna, ha egy bizalmi emberem nem figyelmeztet, hogy inkább ne menjek, mert valami rossz készül… és még sorolhatnám.
De a legközelebbi és máig ható egyre drámaibb kopogtatása a történelemnek az életünkben 2022. február 22. volt. Az orosz – ukrán háború kezdete. Hol voltam? Az Alpokban, egy osztrák síterep kedves kis panziójában, még az ágyamban iszogattam a reggeli kávémat. Ahogy Márai írta, pizsamában…
A fiam telefonált, gyertek haza, mert biztosan balhé lesz. Megnyugtattuk, mire pár nap múlva hazaérünk, vége lesz. Hát nem lett vége, neki lett igaza, balhé lett! És mekkora! Sőt, egyre nagyobb, egyre sűrűsödnek a viharfelhők felettünk, már a nukleáris felhő rémképe is feltűnik a horizonton. És ahogy Márai soraiban olvashatjuk, a sorsunkat, a világ sorsát néhány, a népek kegyelméből hatalomra segített figura határozza meg – ez a demokrácia. Oda emelhetjük őket, de aztán a játékaikra már nem igen van ráhatásunk. Pedig a mi saját és a jövő generációk sorsáról van szó. Ha abból a sötét felhőből egy gomba alakul ki, akkor már nem lesz, aki visszaemlékezhet, akkor tényleg hallgatás és síri csend lesz a maradék világon.