„A szőlész életté simogatja a szőlőt, miközben hátán cipeli a venyigéket, azaz eddigi életének terhét.” A művész ezeket a gondolatait fűzte a „Szőlész” című alkotásához.
Életté simogatni, szeretet adni úgy, hogy majd agyon nyom az, ami rád nehezedik. Új életet teremteni abból, ami látszólag csak száraz gally. A gallyból, a venyigéből elővarázsolni azokat az életet jelentő nedveket, melyek a termő talajon megfoganva élő növényt varázsolnak belőle. Aztán ha apró levelek sarjadnak a vesszőn, féltő gonddal, öleléssel gondozni – felnevelni a bimbózó életet, míg termőre nem fordul.
Ez a gondoskodó ölelés, simogatás alapja minden élőlény egészséges fejlődésének. Sokan nem tudják, de a növények is érzékenyek bármilyen érintésre, szóra, de még egy mozdulatra is. Ugyanis érzik a levegő mozgását.
Felnőtt életünk során általában azt tudjuk könnyen továbbadni, amit mi magunk is megkaptunk, emellett minden párkapcsolat, kötődés egy lehetőség, hogy megtanuljunk, szeretetet, vagy akár simogatást közvetíteni környezetünk felé. Tudnunk kell, hogy akit gyakran és gyengéden simogatnak, annak javul az önértékelése, erősödik a biztonság érzete és a stressz-tűrése, öröm-képessége fokozódik, ezzel együtt „boldogság-szintje” emelkedik. A gyermeket egészséges felnőtté, még a beteget is jobb állapotba lehet „simogatni”, testileg és lelkileg egyaránt.
Nyomja bármilyen nehéz súly is a hátunkat, meg kell próbálnunk ezeket a terheket termővé fordítani, a környezetünk felé karunkat kitárni, életté simogatni azt, ami hervadni látszik.
Csodálatos üzeneteket közvetít Markovics Gábor alkotásán a növényeit összekuporodva ölelő szőlész képe. Bár nyomja vállát a teher, de életté simogatja a sarjadó szőlőjét.