Ránézek a képre és önkéntelenül térdet hajtok. Egy madonnát látok kisgyermekkel az ölében. Egy hétköznapi madonnát. Egy nagymamát unokájával a térdén. Egy kőpadon ülnek és körbeveszi őket a napsütötte táj. Megáll körülöttük az idő, a szeretet sugárzik róluk, ahogy egymás szemébe néznek. Összeköti őket a gyengédség, a gondoskodás, a szeretet köteléke. Egy mai reneszánsz madonna, ilyen átérzést sugárzó jelenetet annak a korszak nagy festőinek (Botticelli, Lippi…) alkotásain láthatunk.
Könyv Kata, az alkotó művész a kép alátéteként egy régi családi terítőcskét applikált, ezzel is erősítve a generációk közötti összetartozást. Megtudom, hogy a kép a nagybeteg édesanyját a kisunokával, az ő kislányával ábrázolja. Talán az utolsó képük… A betegségnek, a bánatnak nyoma sincs a jeleneten, csak a gyengéd derűnek, melyet a nagyszülő és az unoka tekintetének összefonódása sugároz. Ilyenek a hétköznapi madonnák. Ha unokájukat, gyermeküket az ölükbe veszik, magukhoz szoríthatják, akkor minden gond, fájdalom elröppen belőlük. Csak a gyermek van, akit körbevesznek szeretetükkel, mely az örökkévalóságban is összeköti őket.
A művésznő a festmény hátteréül egy aranyló színű krízis takarót választott. A kép ezen a felületen a vigasz jelképévé válik. Az édesanya, az unoka, a hétköznapok madonnájának üzenetét hordozza: „Ne féljetek! A szeretet örök.”