Hogyan jut el egy művész az absztrakt festészettől a figurális ábrázolásig és ezen belül az emberábrázolásig? Miért fest egy művész arc nélküli embereket? Miért fordulnak el a nézőktől a vásznakon szereplő alakok? Az ábrázolt alakok tekintete miért réved a távolba és sosem az alkotó, a néző felé? Miért készít a kortárs művészek fiatalabb generációja jóval kevesebb önarcképet, mint elődeik? Mintha nehéz lenne a szembesítés az alkotás és az alkotó, az alkotás és a közönség között?
A K Galéria kiállításán az emberi figura, az emberalak témáját járta körül 3 neves női művész: Bereczki Kata, Hamerli JuditésPapageorgiu Andrea alkotásain keresztül. Ezekre a kérdésekre kerestük a választ egy beszélgetés keretében. Sok féle fejtegetést hallottunk tőlük, ezek közül voltak kézenfekvő, technikai válaszok, de mintha a mélyebben fekvő okokat nehezükre esett volna megfogalmazni.
„Az alkotásaik középpontjában az ember áll, természetesen nemcsak mint figura, test, vagy művészeti motívum, hanem mint filozófiai és egzisztenciális jelenség. Modelljeik tökéletes szakmai tudással való megjelenítése mellett figuráik tele vannak pszichológiai elemzéssel, érzelmi intenzitással, sokszor önanalízissel, identitás-kereséssel és belső kontemplációval. Olyan örökérvényű értékeket jelenítenek meg, mint a szépség, az egyetemesség, a fenségesség, és olyan múlhatatlan kérdéseket tesznek fel, mint az emberi szubjektum mibenléte, vagy szerepe és sorsa a világban és a mindennapokban.” – írta Garami Gréta művészettörténész a kiállítás beharangozójában.
Igen, a kérdéseket az emberi szubjektumról, a szerepéről és sorsáról a kisebb és nagyobb közösségekben az alkotások felteszik, de az alakok elfordulásával, félrenézésével, vagy akár az arcnélküliségükkel mintha a művészek kerülnék a lehetséges válaszokat, az állásfoglalást ezekben a sorsdöntő kérdésekben.
Az elmúlt századokban készült portrékon gyakran a képen szereplők tekintete olyan szuggesztíven kapcsolódnak a nézők tekintetébe, hogy bármerre is lépnek a térben, kíséri őket, nem ereszti. Ezáltal híd keletkezik köztük, a szemlélőben az alkotó gondolatai, mondanivalója leképeződik, megfogan. A nagy múzeumok tárlatvezetéseinek gyakori csúcspontjai ezeknek az alkotásoknak a bemutatása, a látogatók igazi katarzist élnek meg ezáltal.
A mai alkotók gyakran a nézőkre bízzák, egyedül hagyják őket ezekkel a kérdésekkel. Sokszor olyan ez, mint a befejezetlen regény, a megoldatlan krimi, mintha hiányozna az utolsó fejezet a könyvből…
Miért ez a félrenézés? Miért nem vállalható fel a művészi eszközeikkel megfogalmazható mondanivalójuk?
Az okok talán többek között kereshetőek ebben az identitás zavaros világunkban, az alapvető morális értékek makró szintű megkérdőjelezésében. Ebben a morális dzsungelben félelem az állásfoglalástól, félelem a kiszámíthatatlan támadásoktól, nemtelen kritikáktól, melyek nem az alkotás művészi értékét elemzik, hanem az alkotó mondanivalóját szedik darabokra? A művészek inkább megmaradnak a kérdések feltevésénél, magas szintű művészi megfogalmazásánál? Kár. Pedig a barlangrajzoktól kezdve a templomi freskók világán át egészen a huszadik századig az igazi nagy alkotások veretesen megfogalmazott üzeneteket közvetítenek a világ felé. Az emberi lét lényegéről, küldetésünkről, morális értékeinkről, vívódásainkról, tévelygéseinkről, példaképeinkről. A művészet, mint iránytű igazodási pontot jelenthet felbolydult világunkban.