Azt tartják, ha a színpadon ott hever egy fegyver, akár egy asztalon, akár a földön vagy szögre akasztva, azt előbb-utóbb használni fogják. Elsül, felrobban, vagy egyéb módon akcióba kerül. Ezt tudván-sejtvén a nézőkben addig a pillanatig egy feszült várakozás lappang, bármilyen, akár humoros, akár drámai jelenet is játszódik a színpadon. A darab cselekményének előrehaladtával csak fokozódik mindenkiben ez a feszültség, és amikor a fegyvert működésbe hozzák, ezzel egy időben a nézőkben ez az érzés katarzisba torkollik, pszichés robbanást vált ki. Ez a rendező szándéka. Minél mesteribben építi fel ezt a drámai folyamatot, annál nagyobb lesz a dráma csúcspontján a hatás. Olyan lesz, mint egy atomvillanás.
Atomvillanás…Ez a hasonlat tolult fel bennem. Nem véletlenül. Az elmúlt hónapokban becsempészték a nagyhatalmú politikus-rendezők a Világ színpadára az atomfegyvereket. Már nem csak a politikai játszmák háttér képeként, felvetítve, hanem fizikai valóságukban is, egyre nagyobb számban, telepítve országhatárokra és eldugott kicsiny faluk közelében létesített bázisokra. Nem ám titokban, hanem nyíltan folyik egyre hangosabban erről a kommunikáció. Pár éve még szinte ki sem mertük ejteni azt kifejezést, hogy atomháború. Aki a mindennapokban ezt a rémképet emlegette, arra furcsán néztünk, kicsit paranoiásnak véltük. Manapság már ez szinte a csapból is folyik, mintha erre szocializálnának minket, szoktatnak a gondolathoz, már oktatni is fogják, gyakorlatokat rendeznek, mint fiatal korunkban, a hidegháború idején. Akkoriban fanyar, diákos fekete humorral úgy foglaltuk össze a tanultakat a teendőkről, hogy „fehér lepedőben a hátunkon, kúszva kell megközelíteni a temetőket, ezzel is megkönnyítve az eltakarítási munkálatokat”.
Adu ászként meglobogtatva, napi szinten kerül elő az atomfegyverek képének bemutatása a politikai marakodásokban a világszínpadon. A háttérben, láthatatlan erőkkel rendelkező ördögi rendezők mozgatják a hatalmukba kapaszkodó, a hatalmukban megmámorosodó, percember politikai figurákat. Jönnek-mennek, handabandáznak, mint a népszínházak csepűrágói, parikajancsijai. Csak nem palacsintasütőkkel hadonásznak, fenyegetik egymást, hanem atomrakétákkal, drónokkal, „stratégiai” atomfegyverekkel. Abban bíznak, hogy ebben a színjátékban a nézők sérülnek, ők, a botcsinálta színészek megússzák. Mintha lenne különbség a végkifejlett szempontjából a „stratégiai” és a „valódi” között. Elfelejtette már mindenki Hirosimát, Nagaszakit vagy a közeli múlt Csernobilját? Regős István „Mememento” című, 2018-ban készült alkotása már nem csak a háborús fenyegetést, hanem a háború valóságát ábrázolja
Kik ezek a színpadon fenyegetődző színészek? A politikai áramlatok, a média által megcsinált, igazi szakmai munkát sosem végző, oktatásból, egészségügyből kikopott, más területeket, igazi munkát messze elkerülő, hatalomtól megrészegült szédelgő ritterek. A felelősség érzetét megjátsszák, de sosem élték át igazán.
A nagy nézőtéren, mi, a köznapi emberek milliárdjai pedig a bennünk egyre növekvő feszültséggel, félve várjuk a végkifejletet. Remélve, hogy elmarad a mindent elsöprő katarzis, hogy nem semmisül meg a világunk egy villanás alatt.