Polgárnak éreztem magam, polgárként viselkedtem, reagáltam tegnap este és nem csak én, hanem a környezetemben megjelenő közel negyven ember is. Pedig a program választásakor csak a kíváncsiság vezérelt, egy fröccsözős, néhány lapos poénnal megfűszerezett nyári estét vártam.
Hol is? Zamárdi-felsőn, a Sandorella Művészudvarban meghirdetett programon. A név is figyelemfelkeltő és az is hogy nem „szalonba”, nem „színházba”, hanem egy udvarba invitáltak a szervezők, akik ars poeticájukat úgy fogalmazták meg, hogy : „a művészet hatalmas lehetőség arra, hogy összekösse az embereket, inspirálja őket és új távlatokat nyisson számukra, úgy, hogy a művészetet a közönség számára érthetővé és hozzáférhetővé tegyük.”
A megálmodók, megfogalmazásuk szerint egyaránt szeretnék szolgálni a művészeket és a művészetekre nyitott közönséget. Közösségeket szeretnének létrehozni, amelyek maradandó élményeket, tudást, értéket adnak a résztvevőknek, és a művészeknek is segítenek jobban megismerni és kifejezni önmagukat. Generációkon átívelő hely ez a kert, mint megtudtuk, a nagyapa, Sándor teremtette meg az alapokat, Gabriella fejében-szívében fogalmazódott meg a koncepció – innen a név: Sandor(Gabrie)ella.
Nagy ívű célok. Gondolatiságában egy hullámhosszon vagyunk. Mi, a Völgyi-Skonda gyűjtemény tulajdonosai szintén ezekkel a célokkal hoztuk létre és működtetjük már fél éve a bemutató galériánkat, a Nánási40-et. Képzőművészet, irodalom-beszélgetések.
A tegnap esti nyitó előadással tett első lépések remekül sikerültek. Bár a kellemesen kialakított kerti büfét a hatóságok utolsó pillanatban valamilyen okkal-ürüggyel bezártatták, de a közönség azért az előkészített italokat – ételeket „becsület kasszával” fogyaszthatták. Minden kezdet nehéz, különösen, ha még meg is nehezítik.
A megválasztott nyitó előadás témája telitalálat volt: Fesztbaum Béla „Pesti polgár” című előadó estje. Az elmúlt több mint száz év polgári életét átszövő, annak történéseit, történelmi eseményeit leképező kávéházi-kabaré világát szőtte egybe fergeteges előadással a művész. A központban a polgár áll, aki éli az életét, úgy tekint a világra, hogy az a politikusok játéktere, mindaddig, amíg annak következményei nem csorognak át a küszöbén adók, megszorítások, kirekesztések, háborús behívók formájában. Addig a kávéházak világában, a kabarét hallgatva működött a feszültség csökkentő szelep.
Gyáni Gábor A kávéházba járó polgár című tanulmányában kifejti, hogy a kávéház intézménye nem csupán egy nyilvános tér a sok közül, a századforduló idején a polgári középosztály adekvát kulturális intézménye. A kávéház egy bizonyos réteg sajátja, a civilizáltság és a műveltség toposza.
Kosztolányi Dezső a Párizsból induló kabarék világának haza érkezéséről így ír:”Azóta a pesti kabaré polgárivá vált, lehiggadt, stílust kapott. Szerencsére meg is magyarosodott. Mert a pesti kabaré szelleme egyáltalán nem franciás. A francia kabarénál nem tudok elképzelni naivabbat és nekünk, pestieknek együgyübbet. A pesti kabaré azonban a szatíra. Az a cukrozott epe, hitetlenség és finom rosszmájúság öltött benne testet, amely minden pesti emberben bennlakozik, az az okosság teremtette meg, mely ennek a városnak egyik fontos jellemvonása. Költészete is van. Valami törékeny, nemes, fáradt líra.
A magyar nyelv, ez a csodálatos, ez a magasztos műszer milyen remekül állta meg a helyét azokban a föladatokban is, amelyeket a kabaré rótt rá; könnyűszerrel közvetíti a legvillódzóbb elméskedéseket is és a legvakmerőbb verselésekhez is gazdagon szállítja az egymásba olvadó rímeket, pattogó ritmusokat. Nem valami gyors magyarosodási folyamat játszódott itt le; a közönség egyszerűen tudomásul vette, hogy a magyarul megszólaló tréfa mulatságosabb és közelebb áll az ízléséhez.”
Ady Endre a kabarét elnevezte a magyar parlamentnek. Hát igen, valami ilyesmi volt. . . . Ez a kabaré egyszerűen egy kis emberi közösség gyerekes, közvetlen, őszinte megszólalása volt.
Erre az estére ez az „Udvar” is polgári kávéházzá alakult. Az előadást követve folyamatosan leperegtek előttünk a huszadik század vérzivataros eseményei egy olyan tálalásban, amit csak a kabaré műfaja adhat. Ahol mi polgárok hátradőlve figyeljük az eseményeket, csendes, fanyar iróniával szemléljük a sorsunkat alakító eseményeket. Bár az előadás bravúros módon több száz évet ívelt át, de a bennünk, a nézőkben, a ma polgáraiban folyamatosan felsejlettek az analógiák a korunk történéseivel kapcsolatban. De nem lettünk feszültek, a kabaré oldottá tett, az alkalmilag összejött közösség egy hullámhosszra került. A polgári lét, annak meghatározó értékeinek hullámhosszára. Köszönjük!