„Találkozunk hétkor a fűzfa alatt, az öbölben!” Így búcsúztunk nap, mint nap egymástól, amikor megelégeltük a Balatonban való fürdést, labdázást, csónakázást és elindultunk késő délután haza, vacsorázni. Ahogy a bátyám gyakran tréfásan-ironikusan mondta:”Siessünk húgocskám, mert kihűl a zsíros kenyér!” Hát igen, elég gyakran az volt vacsorára. De milyen zsír volt az, milyen kenyéren! A faluból hoztuk a házilag olvasztott ikrás zsírt, amit kék bödönben tároltunk a ház leghűvösebb szegletében, mert akkoriban nem volt „frizsider” az egyszerű kis nyaralókban. Ez a zsír került aztán a két kilós, „durcás” friss kenyérből kanyarított hatalmas szeletre, rá só, pirospaprika, ki hogy szeretette-volt,aki kristálycukorral ette. Mellé a kertből szedett harsogó zöldpaprikát haraptuk. Jóllakottan aztán egy gyors mosdás a kútból mert vízben, a lavórban, felvettük a legelegánsabb mackó nadrágunkat, később a trapéz trappert és irány a fűzfás öböl a Balaton zamárdi partjára. Ahol vártak a barátok. Gyerekként ott kergetőztünk, versenyre keltünk az öreg fűzfa megmászásában. Szalonnát sütöttünk, néha elkötöttük az ott himbálódzó csónakot, paprikás kenyérből készült csalival snecire horgásztunk. Természetesen engedély nélkül, házilag készített készséggel. De kinek jutott volna eszébe minket ellenőrizni… Aztán ahogy cseperedtünk, elő-elő került az összekuporgatott pénzünkön vett Fecske cigaretta, pöfékeltünk nagyosan, néha-néha még rosszul is lettünk, ha letüdőztük. Később volt, hogy „Hubit” is iszogattunk hozzá. Egy otthonról jobban eleresztett srác lehozta a kazettás magnóját, erről hallgattuk a „Luxiról”felvett nyugati rockot, erre táncoltunk. Nekem sikerült a nyugati rokonoknál tett látogatásomról becsempészni néhány példány „Bravo”magazint, ronggyá olvastuk.
Ebben az öbölben, ez alatt a fűzfa alatt számtalan diák szerelem is szövődött. Kicselezve a nagy társaságot, még ártatlan csókok is estek. Ezekből a flörtökből több, már lassan ötven éve tartó házasság is született… a gyerekek, most már lassan az unokák a nyomunkba lépnek, csak az öblök a fűzfákkal tűntek el a zamárdi partról…
Ezek az ifjúkori emlékek, élmények elevenedtek meg bennem, amikor megpillantottam Rökk Károlynak (1891-1970) az ötvenes években készült festményeit, melyeket dédunokája tárta elénk egy kiállítás keretében. Ezek az alkotások itt születtek Zamárdiban és az akkori igen romantikus, számtalan öböllel szabdalt partszakaszokat, a Balaton csodálatos villódzó fényeit, időnként a vihar felkorbácsolt hullámait ábrázolják. Rökk Károly a kalandregénybe illő élete során építész hallgatóként a Nagyháborúban fogságba esett, Oroszország és Mongólia tájait is bejárta, de hazatérve a Balaton szerelmese lett, Zamárdi az otthona lett. Csodálatos, általa szecessziós stílusban tervezett villában élt haláláig. Valahogy úgy volt ő is útjai során, mint Egry József, akik ezt írta visszaemlékezéseiben: „Akár merre jártam, akaratlanul is az itthoni világhoz mértem a látottakat. Úgy, ahogy az 1914-es háborúban a szicíliai hadifogságba került györöki ember, aki azt mondta: A tengert nézem, de a Balatonra gondolok.”
Ezek az érzések elevenednek meg a művész alkotásain, melyek a látottakat nem csak ismertté, de élménnyé is teszik, tovább adva azt az utána jövő generációknak. Így révedtem vissza én is hatásukra az ifjúkori emlékeimbe.