Napra ötvenöt évvel ezelőtt, 1969.augusztus 18-án ért véget generációnk életérzését meghatározó woodstocki fesztivál… Mi akkor hogyan éltünk itthon, a vasfüggöny mögött? Hogyan hatott a generációnkra?
Ősszel és tavasszal, ha kisütött a nap, a rakodópart alsó vagy felső kövein ültünk, a Parlament előtti lépcsősoron. Alig vártuk, hogy az utolsó óra végét jelző csengetés megszólaljon a gimiben, az Eötvösben, máris begyűrtük akkor még kötelezően viselendő köpenyünket a sporttáskákba és máris rohantunk a Duna partra. Leginkább a lépcsőkre.
Ez az emlékkép úszott be elém, amikor megálltam Mácsai István „Dunapart” című műve előtt a balatonfüredi Vaszary villában rendezett tárlaton. Tupír frizurás, szolidan öltözött lányok, nyakkendős, öltönyös fiatalemberek, van, aki gitárt tart a kezében, azon játszik. A hatvanas évek fiatalsága, a festő szemével. Ők valószínűleg egyetemisták esetleg irodai alkalmazottak voltak, mert mi nem voltunk ilyen konszolidált kinézetűek.
Igen, mi már egy másik generáció előhírnökei voltunk, a rendszerdöntögető hetvenes-nyolcvanas éveké. A mi tinédzser korunkba robbant be a Beatles, a Rolling Stones és a többiek. Zenéjük a Szabad Európa Tinédzser parti műsorán keresztül jutott el hozzánk, ha nem zavarták éppen az adást az erre szakosodott belügyi szervek, akkor még tűrhető minőségű magnó felvételeket is tudtunk készíteni.
A Woodstock fesztivál híre is eljutott hozzánk, nyugati rokonok csomagjaiban elrejtett, szerencsés kiutazók által becsempészett magazinok lapjain láthattuk is az önkívületben, rock zenére csápoló, békét követelő fiatalok tömegét. „Make love, not war – Szeretkezz, ne háborúzz!” skandálták. Teljesen egyet tudtunk érteni a jelszóval, főleg, ami a szerelmet illeti… Az akkor dúló vietnámi háború megítélése ideológia ködbe, a hidegháború ködébe jutott el hozzánk. Ez volt az első háború, melyet a tv is közvetített, hozzánk politikailag szelektáltan jutottak el képek erről a fiatalok százezreit halálba küldő, rendszerek véres egymásnak feszüléséről. Lehet, hogy a Mácsai képen gitározó fiatalember az akkori KISZ által népszerűsített pol-beatet játszott? Pol-beat – kvázi egy ellen Woodstock?? Politikailag irányított, a fiatalok érzelmeit befolyásoló kommunikációs eszköz volt. Akkor csináltak a tömeggyilkos Che Guevarából is hőst, a kommunista internacionálé hősét – bár feltételezések szerint elvtársai küldték a halálba. Mi pedig mit sem sejtve a lényegről, viseltük képét pólóinkon.
Igen, mi ezekben a pólókban, csempész farmerekben, twist pulóverekben ültünk a rakodópart alsó lépcsőin és beszélgettünk a rock, a szerelem mellett a jövőnkről is. Mert a mindent beborító ideológiai máz már repedezett és a hazugságokra oly érzékeny fiatal elménk már érzékelte a minket körülvevő hamis kommunikációs világot.
De mi boldogan, gyakran szerelmesen egymás kezét fogva üldögéltünk a lépcsőkön, a mi gitárjainkon már nem pol-beat, hanem John Lennon dalai szóltak. Bizakodtunk, éreztük, hogy mi leszünk a rendszerváltó generáció.
Átéreztük, magunkévá tettük József Attilai sorait, melyeket ő is itt, a rakodópart alsó kövein ülve írt:
„… Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a múltat be kell vallani.
A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.”