Vidéken élő művészek hányattatásai.
„Beton vagy üvegplafon”?
„A vidék átka!”Ezzel a kifejezéssel mintegy húsz évvel ezelőtt találkoztam, amikor a Volksbank elnökhelyetteseként beindítottam a budapesti helyszíneken kívül is a vidéki bankfiók hálózatban a helyi kötődésű képzőművészek kiállításait. Ez a kezdeményezés , ami amúgy is szokatlannak, kissé extravagánsnak tűnt, hogy bankfiókokban képzőművészeti eseményeket szervezzenek. De hogy egy-egy bemutatásra kerülő alkotó ne az úgy nevezett fővárosi művészek közül kerüljenek ki, ez szinte példa nélküli volt.
Kurátorunk segítségével felkutattuk az országos hálózatunk vonzáskörében élő és alkotó helyi művészeket. Megdöbbentő volt az eredmény, mind számosságukban, mint a művek kvalitásában. Nem csak számomra, hanem a képzőművészeti szcénában folyamatosan tájékozódó kurátorunk számára is. Nagy volt a merítés, mind életkorban, mind pedig stílusban, technikában, témákban.
A válogatás után találkozókat szerveztünk a művészekkel. Ezeken a beszélgetéseken hangzott ez és ehhez hasonló számos kijelentés: „a vidék átka”.
Ismertségük, megjelenési lehetőségeik szinte csak a szűk pátriárkájukra korlátozódik. Egy-egy lelkes, jó szemű művelődési ház vezető szervez számukra kiállítást, melyet néha a kultúrára érzékeny helyi vállalkozó támogat. A helyi média is hírt ad az eseményről, de aztán csend. Ezek a hírek nemigen mennek át az országos szűrőn, az országos médiumok helyi tudósítói sem tartják érdemesnek továbbítani a hírt ezekről az egyébként igen színvonalas eseményekről. Hogy miért? Hozzá nem értés, érdektelenség, bizonytalanság? A helyi polgárok még vásárolgatnak is ezekből a művekből saját ízlésük szerint, de azzal a bizonytalansággal, hogy vajon értéket vettek-e?
Tapasztalataim azt mutatják, hogy ezeken a vidéki képzőművészeti eseményeken igazi érdeklődéssel jelenik a helyi közönség, nyitottan szívják magukba az élményeket. Nem csak a pogácsa és az olcsó bor és csevely miatt jönnek el a megnyitókra, mint gyakran egy –egy fővárosi megnyitón láthatjuk.
Gyakran kapok levelet ezeknek a helyi művészek gyűjtőitől, azzal az kérdéssel, vajon valós művészeti értéket képviselnek-e a kiállított, általuk megvásárolt művek. Gyakran felvállalják azt is, hogy beviszik az alkotások fotóit a pesti galériákba, ahol gyakran figyelemre sem méltatva megalázó válaszokat kapnak. Pedig rengeteg lappangó érték van ezek között vidéken élő és alkotó művészek alkotásai között.
Nehéz ezeknek a művészeknek a kiteljesedés, mert egzisztenciális gondokkal küszködve a legkülönfélébb állásokat vállalva próbálják fenntartani magukat és mellette alkotni. Maguk menedzselésére pedig sem erő sem pedig tehetség nem marad, kapcsolatrendszer nélkül pedig lehetetlen a küldetés!
De nem járnak gyakran jobban a már nemzetközi hírnévre is szert tett idősebb művészek sem, ha vidéken élnek. Míg gyakran frissen diplomázott perc művészpalántákat gyorsan felkap a szcéna, addig a 150-200 km-re alkotó, komoly művészi értékkel, életművével, folyamatosan megújuló művészek nem ütik meg az országos kulturális híradások érzékenységi küszöbét. Nem tudom mire vélni? Érdektelenség, féltékenység, szándékos elhallgattatás, kirekesztés?
Budapesten az elmúlt évtizedben megerősödött egy markáns, értékeket képviselő galéria hálózat. A legtöbb kialakította profilját, kiválasztotta a hozzá kötődő művészek csoportját. De nem nyúlnak túl a főváros vonzás körzetén.
A vidéki városokban is rendre nyílnak a művészeti galériák, leginkább a helyi művészekre fókuszálnak. Tőke és energia kérdése lenne ezeknek a művészeknek az országos bevezetése, ismertté tétele.
Örvendetes tendencia, hogy néhány vidéki városból induló, ott sikeres galéria nyit a fővárosban akár más régióban is működő kulturális centrumok felé. Ez a fajta hálózatosodás tenné lehetővé annak a kulturális kincsnek a bemutatását és bejuttatását a képzőművészeti szcéna vérkeringésébe, melyen jelenleg a „vidék átka” ül.
Illusztráció:
Potyók Tamás: Kék-óra, debreceni művész