„Varázshegy”, Thomas Mann nagy ívű, filozofikus, de örökérvényű üzeneteket hordozó regénye. Tizennyolc évesen találkoztam vele először, német tagozatosként kötelező olvasmányként, eredeti nyelven kellett volna elolvasnom. Megvallom kicsit csaltam, a „Buddenbrook ház”-at sikerült németül elolvasnom, ezt nem. A „Varázshegy” abban az életkoromban még anyanyelvemen is nehéz falat volt. De azért elgondolkodtatott…
Sok helyen találkoztam azzal a véleménnyel, hogy mindenkinek el kellene olvasnia ezt a regényt. Hát most, ötvenöt év után ismét kezembe vettem. Aktualitását az adta, hogy én is felkerültem egy varázshegyre. Na, nem a svájciba, hanem Budakeszire. Nem, mint a főhős, hét évre, hanem hét hétre, ami persze az elején nem volt előre látható. Csak csúsztam bele az alattomos, kiszámíthatatlan betegségbe, és a vizsgálatokba, terápiákba. Küzdöttem a tüdőmmel, a levegőért és főleg a gondolataimmal, melyekre, ha nem vigyáztam volna, negatív spirálba visznek, mely nem segíti a gyógyulást.
Akkor jutott eszembe a könyv, a „Varázshegy”. Már a névben rejlő analógia is lelkesített, mert a kórtermem is a hegytetőre, erdőre nézett, ha nem a helyzetet nézem, varázslatos volt a kilátás.
Ennyi év után különösen érdekes volt újra kézbe venni a könyvet, rengeteg élettapasztalattal a hátam mögött. De főleg, hogy egy hasonló környezetben, egy hasonló betegséggel küzdve olvastam a művet.
Noha a külső történet a szanatórium zárt világában játszódik, az eseménytelen napok látszólagos egyformaságában jelen van a „lenti világ” is, az akkor polgári világ társadalma, az első nagy világégést megelőző korszak valamennyi problémájával, küszködésével, erkölcsi-filozófiai útkeresésével egyetemben. A „betegek” vitáiban, elmélkedéseiben mérlegre kerül a polgári életforma: az élet és halál, egészség és betegség, racionalizmus és miszticizmus, szabadság és elnyomás ellentétpárjaiból kibontakoznak az egymással szembeszegülő magatartások és gondolkodásformák. A regény olvasása közben azért a neten keresztül hozzám is eljutottak a jelen világunk eseményei. Ugyanazok a dilemmák, a polémiák, csak a polgári erkölcsöt levetkőzve sokszor durván, pőrén, gátlástalanul. És most is ott liheg a hátunkban a világégés réme.
Egyedül voltam, a könyv és én. A gondolatisága átsegített a betegség szülte sötét gondolatokon, egy másik síkba emelve.
Nem messze van egy misztikus hely, Makkosmária. Egy kegyhely, zarándokhely, egy Jézus jelenés helye. Hiteles története a 18. századba nyúlik vissza. 1731-ben egy Traub János nevű legény a budakeszi határában fekvő szőlőkbe igyekezett. Egy útszéli tölgyfánál a szenvedő Krisztus arca jelent meg előtte. Traub később beteg lett. Csodás gyógyulása után egy Falconeri nevű olasz származású budai festőtől olajfestményt vásárolt, mely a Gyermekét tápláló Szűzanyát ábrázolta. A képet az említett tölgyfára függesztette.
Korábban többször jártam ott. Ebben a helyzetemben gyakran keringtek arra felé gondolataim, imáim.
Rendkívüli élmény volt ezt a hármasságot megélni, mely egybe fonódott: a regényben lévő filozófiai gondolatok, melyek összecsengenek a mai világ történéseivel és fentről, a hegyről érkező misztikus üzenetek.
A budakeszi varázshegyen heroikus munkát végző orvosok és ápolók csodálatos szakmai munkájának és határtalan empátiájának hála győztünk, meggyógyultam.
De kellett hozzá a családom támogatása és a belső erő, melyet a könyv gondolatisága és a felettem lévő „varázshegy” adott.