Hamarosan beköszönt az ősz. Egy üres szék áll az üres balatoni stégen. A gazdája elment, nincs már közöttünk.
Pár héttel ezelőtt írtam arról, hogy az első zamárdi képeslap, melyen hetvenöt évvel ezelőtt, 1950-ben édesapám adott hírt arról, hogy nyaralót vett, melyet gyermekei, a négy testvérke birtokba is vett, mágikus utazás után a kezembe került. Akkor, az új „honfoglaláskor”a legidősebb, a névörökös Ödön tíz, Margit hét, Emmi hat és én, a legkisebb alig egy éves voltam. Kézbe véve az ismét felbukkant képeslapot boldogság töltött el, hogy még mind a négyen együtt tudunk örülni a szüleink által megteremtett „paradicsomnak”. A bátyám, Ödi, mint mindig, akkor is”kishugomnak” szólítva ölelt meg és nosztalgiázva forgatta a régi írást.
Aztán hamarosan a zamàrdi “Nègy testvèrke lakból”, a 75 èvvel ezelőtt beköltözött testvèrekből a legidősebb, Ōdōn “elköltözött” e földi lètből egy bèkèsebb vilàgba. Nem sokkal a 85. születèsnapja utàn, melyet mèg vidàmsàgban, egèszsègben ünnepeltünk a csalàdi kertben. Nem sokkal a képeslap újbóli felbukkanását követően. Hàrman maradtunk… Egy szék üres lett.
Fàjò szívvel, de szeretettel őrizzük emlèkeinket.