Október 23-dika már közel volt a születésnapomhoz. Két hét múlva töltöttem be a hetediket, november 4-én. Drámai napok, melyek emlékei máig elkísérnek, sőt az idő múlásával egyre jobban megvilágosodnak. Érdekes, de az első iskolai napom képei elhomályosultak, de annak az időszaknak az eseményei, melyek engem körül vettek, eljutottak hozzám, azok nem.
Csak felvillantani szeretnék néhányat közülük.
Édesanyám azon a reggelen döbbenten vette észre, hogy elfogyott a kenyér, a bolt zárva, remény sincs arra, hogy hamarosan kinyit és áru érkezik. Anyám sírt, mit ad héttagú családjának. Némi lisztet és nagyanyám receptjét elővakarva kenyeret sütött. Megfogadta, hogy soha többé ez nem fordul elő – mindig többet vesz, inkább száradjon ránk… ettől kezdve mindig másnapos kenyeret ettünk.
Tizenhét éves bátyám, mivel nem volt iskola, biciklizni ment. Késő délutánig nem került elő. A híreket hallgatva az utcára vonuló tömegekről, apám nagyon ideges lett. Mikor előkerült a testvérem lelkesen, hátizsákjában egy csomó röplappal, nagy pofon fogadta. A röplapokat szüleim elégették, a hamut a WC-be lehúzták. Bátyám azokra a napokra kijárási tilalmat kapott.
Délutánonként a szomszédokkal szüleim nálunk jöttek össze, feszülten hallgatták a Szabad Európa Rádiót – arról már tudtam, mert korábban is nekem kellett eltekerni az állomást, ha váratlanul csöngettek a lakás ajtaján. Gyakran emlegették reménykedve, hogy hamarosan bejönnek az ENSZ csapatok. Elmagyarázták, hogy kik ők – de az események sajnálatos alakulása miatt sosem találkoztam velük.
A szovjet csapatokkal viszont igen, mert a gyakorlatilag az egyik tűzfészekben volt a házunk, közel a Corvin közhöz és a Kilián laktanyához. Napokig páncélosok tanyáztak a játszóterünk négy sarkán, a mi lakásunkat is célba vették, amikor egy szabadságharcos csapat harcállásként lefoglalta. Édesapám komoly meggyőzéssel elérte, hogy hagyják el a lakásunkat. Így egy belövéssel megúsztuk. Mi akkor már a fáspincében tanyáztunk, amit gyerekként egyébként mókásnak találtam, a szüleim nem annyira, a tíz évvel ezelőtti háború emlékei még élénken bennük éltek. Ezek viszont segítették őket a gyors cselekvésben, védekezésben.
Amikor végre felmehettünk a pincéből, kikukucskálva a kapun, elborzasztó látvány fogadott. Szanaszét heverő civil és katonák holtestei, összeégett páncélosok teste. Megtanultam, mi az a Molotov koktél… Akkor váltam pacifistává, ugyan még nem tudtam mi az, de ma is az vagyok.
Aztán elérkezett a születésnapom, november 4-dike. Anyám nem egy tortával ébresztett, hanem azt kiabálta, itt vannak az oroszok, mindennek vége…
Vége is volt. A tankok eltűntek napokon belül a térről, melyet számtalan sír borított, melyen esténként gyertyát gyújtottunk. Az iskola előtt a szülők várakozás közben arról suttogtak, melyik társunk nagyobb testvére esett el, vagy kerül statárium elé. Ezt a szót is megtanultam.
Egy nap a házunk előtt megállt egy teherautó, unokabátyám szállt le róla. Kapacitálta apámat, hogy a családdal együtt pakoljunk és menjünk velük Nyugat felé. mert ő megy, ott volt a Bem téren és másutt is… Apámnak ez már messze lett volna, tizenöt évvel ezelőtt hagyta háta mögött szülővárosát, Temesvárt. Ahogy mondani szokták, „kalandvágyból” maradtunk!
Ezek az emlékek és a hozzájuk kötődő sok-sok történet, a következő évek ezekre rakodó eseményei meghatározóak lettek az életemet befolyásoló értékrendem alakulásában.