„Hányat kell még aludni?”- kérdeztük gyermekkorunkban Karácsony előtt, egyre türelmetlenebbül várakozva a csodára, a csillogásra, az angyalok szárnysuhogását figyeltük, lestük.
Így van ez érettebb korunkban is. Csak talán legbelül már nem is a csillogásra vágyunk, hanem sokkal inkább annak a Megváltónak a megszületésére, aki elhozza a békesség örömét, nyugalmát. Ezért rohanunk, mert szeretnénk lezárni nyitott dolgainkat, ezért szisszenünk fel egy-egy hangos, ingerült szóra-„Ne tedd! Karácsony idejét, a várakozást éljük!”
Már csak egyet kell aludnunk és felgyulladnak a Karácsony fényei, a harangok örömmel hirdetik, megszületett a Megváltó. A válasz erre: valóban megszületett. Igen, több mint kétezer évvel ezelőtt valóban megszületett.
Az elcsendesedésben leülünk, lélekben felkeressük közeli és távoli, élő és már eltávozott szeretteinket. Számot vetünk, meghozta-e a Megváltó számunkra és a környezetünk számára az oly nagyon vágyott békességet?
Nehéz megtalálni, mert ezekben a csodálatos várakozást rejtő napokban is zúdulnak ránk a békétlenséget, gyűlölködést, öldöklést hordozó üzenetek.
Szeretem ezt az estét. Minden leáll, csend van az utcákon, az otthonok ablakaiban fények lobognak. Igazából erre a csendre vártam, ma már nem az angyal szárnysuhogására, hanem a felénk áradó békességre.
Csendesedjünk el, keressük meg belül és kívül a Megváltó üzenetét. Nem csak ezen az estén, hanem az előttünk álló mindennapokban is. Ki-ki a maga hite, meggyőződése szerint. Az üzenet mindenki számára egy: legyen békesség, szeretet a szívünkben és a világban.