Pár napja csak, hogy beugrott hozzánk. Ide Csillaghegyre, szinte karnyújtásnyira Szentendréről. Jött, sietett, tele volt energiával és tervekkel. Amilyen szokott lenni. Most a régen dédelgetett, már előkészület alatt lévő kiállításunkról a Nánási40 Galériában, beszélgettünk. Sietett, mint mindig. Megitta a kávéját, aztán ment tovább a Szépművészeti Múzeumba, hogy a tárlat megnyitására felkérje régi barátját, dr Baán László főigazgatót. Elláttuk információkkal, aztán a közeli találkozó reményében megöleltük egymást. Bár évek óta betegséggel küzdött, de nagy harcos volt. Bizonyos rendszerességgel kórházba kerülve, mindig jött a telefon, hogy túl van a kezelésen, hamarosan kiengedik. Aztán már a kórházi ágyáról is a terveiről, a következő projektjeiről beszélt. A legutóbbi látogatása után néhány nappal, vasárnap reggel is telefonált. Hangja gyenge volt és csak annyit mondott szomorúan, hogy azt hiszi, most már vége… Nem hittük, de így lett
Jánossal több, mint huszonöt év barátság kötött össze minket, figyelemmel kísérhettük az ebben az időszakban az alkotói pályájának alakulását, számos művét emeltük be a gyűjteményünkbe. Szinte valamennyi fontosabb kiállításán ott szerepeltek az általunk kiválasztatott művei.
Számtalanszor látogattuk meg a műtermében – csak úgy spontán, hogy lássuk, milyen új remekművek születtek ezen a csodálatos „munkahelyen”, ő nevezte így a műtermét, ahova minden reggel „bement”, pedig nem volt blokkoló óra. Őt az állandó alkotás vágya hajtotta, a folyamatos megújulás vágya, benne született ötletek, gondolatok megvalósítása. Ahogy mondta, „ha a fejben megindul a motor”, akkor dolgozni kell. Minket a felfedezés vágya vonzott, kíváncsian forgattuk, nézegettük az újabbnál újabb alkotásokat. Aztán a méreg erős kávéja mellett beszélgettünk művészetről, gyűjtésről, a kánonról. Néha kesergett is egy sort, hogy bár nagyon komoly rangos elismerésekben részesült, az úgynevezett „kánon” a partvonalon tartja… Próbáltuk számtalan példával meggyőzni, hogy ezt hagyja figyelmen kívül, mert, ahogy mondani szokták a „sas nem kapkod a legyek után”. Nem igen sikerült, mert rendkívüli módon szeretet és elismerésre vágyó ember volt. Őbelőle a szűkebb és tágabb környezete felé ez áradt. Több barátot, ismerőst vittünk el hozzá, mindenkit ezzel az őszinte nyíltsággal fogadott. Az egyik utolsó műve éppen a legjobb barátunkhoz került ajándékként a hatvanadik születésnapjára.
A Völgyi- Skonda Gyűjtemény törzsanyagában kiemelkedő helyet foglalnak el Aknay János barátunk kiváló alkotásai.
Régi álmunk valósult meg 2024-ben. Létrehoztuk saját kiállító galériánkat, a Nánási40 Galériát, ahol eddig tizenhárom tárlaton mutattuk be a gyűjteményünkben szereplő művészek alkotásait.
János februárban töltötte volna be a mágikus hetvenhetet, az ő és Miklós születésnapját csak néhány hét választja el. Úgy döntöttünk, hogy ajándékként a gyűjteményűnkben szereplő legkiválóbb alkotásaiból válogatva rendezünk számára egy kiállítást „Hírnök érkezett” címmel.
A művész és a gyűjtő barátságba fordult ismeretsége huszonöt évet ölel át,
a közel eső születésnapjukat ezzel a kiállítással szerették volna megünnepelni azzal az alcímmel, hogy „Mi 77-esek”.
De a Hírnök átment egy másik világba, elvitte a magában hordozott rengeteg tervet, üzenetet, vele az Angyal is elszállt, mely János alkotásain mindig ott lebegett.
A kiállítás anyaga bemutatásra vár, minden készen van – a Hírnök fog pótolhatatlanul hiányozni. Mint barát, mint művész, mint igaz ember. Alkotásainak minden darabjában benne van az örök üzenet –a szépség, a szeretet, az emberség. Megőrizzük, tovább adjuk, hirdetjük!