Nekem a Balaton…
Mi az első szó, ami a Balatonnal kapcsolatban eszedbe jut?
„Boldogság”.
Hetvenöt év a Tó partján….
– Egy kiállítás margójára –
(Esernyős Galéria – Óbuda, 2026.02.26-03.19.)
Egy nyári estén Zamárdiban a legkisebb unokám, Milán az ölembe kúszott, átölelte a nyakamat és azt mondta kissé félve: „Ugye mami ezt a házat itt sosem adjuk el? Ez a második otthonom…” Ő itt a negyedik generáció, akik élvezheti ezt a csodát, amit a Balaton nyújt.
Hogyan is válhatnánk meg ettől a világtól?! Több mint hetvenöt éve töltöm itt a nyarakat, a déli parton, Zamárdiban. Szüleim, amikor negyedik gyermekként megszülettem, igazi pionírként alakítottak ki itt egy családi nyaraló fészket az akkor még igen romos házból. „Négy testvérke-laknak” nevezték el. Akkor, az új „honfoglaláskor”a legidősebb, a névörökös Ödön tíz, Margit hét, Emmi hat és én, a legkisebb alig egy éves voltam. Attól kezdve szinte itt nőttünk fel, de mindenképpen itt erősödtünk a napsütésben, az egész napi lubickolástól. Még most is érzem a számban a frissen szedett paradicsom és a hozzá kanyarított zsíros kenyér ízét a számban, édesapám által termelt, frissen szedett őszibarackok zamatát. A gyerekkori bóklászásokat, az ifjúkori szerelmeket, a felnőtt korba lépve a mi gyerekeink is itt nevelődtek. Most már „túlérett” korban a gyermekkori barátokból lett életre szóló kapcsolatok tovább élnek, velük töltjük a szép nyári estéket borozgatva, beszélgetve, emlékezve. Párom, Miklós több mint ötven éve dunai gyerekként szeretetett nem csak belém, de a Balatonba is. Azóta együtt élvezzük a közben felnőtt két fiúnkkal, Botonddal, ifjabb Miklóssal és a felcseperedett három unokánkkal, Domonkossal, Mikával és Milánnal együtt ezt a csodálatos világot.
Ez – mármint a Balaton – az ország biztosan olyan területe, ami mindenkit boldoggá tesz. A tó amolyan közös nevező a magyarok életében. A mi családunk, barátaink, jó ismerőseink körében biztosan. Itthon és messze a határokon túl is, azoknak is, akiket a sors más országokba vitt. Akik egyszer megízlelték a tó illatát, akiknek a bőrét selymessé tette a vize, akik egyszer megélték itt a naplementét-azok megtapasztalták és sosem feledik ezt a boldogságot.
Sok képzőművésznek is, akik a Balatont örökítik meg különböző technikákkal, a „boldogság” szó jutott először eszébe, amikor a Balatonról kérdezték.
Művészeteknek nincsen olyan ága, melyet nem ihletett volna meg a Balaton, irodalom, zene, képzőművészet egyaránt. Az elmúlt századok és a kor alkotóit is remekművek létrehozására inspirálta ez a táj. A képzőművészek legfiatalabbjai is változatos technikákkal és megújuló stílusokban nyúlnak ehhez a korokon átívelő, így kortalan témához, a Balatonhoz.
A „Balaton festőjeként” szoktuk emlegetni Egry Józsefet, akinek az alkotói pályája igazából akkor ívelt fel és teljesedett ki, amikor Badacsonyt választotta otthonául. A tó ezernyi arca magával ragadta, melynek változatosságát festette élete végéig.
A kortárs képzőművészeink közül Somogyi Győző az, aki átvette és további viszi ezt a címet. A Balaton felvidékre költözve őt is elvarázsolta ez az egyedülálló világ, itt alakította ki egyéni stílusát, káprázatos színvilággal és technikával ábrázolja az itteni tájat és életet. Somogyi Győző eddigi életművének legnagyobb részében ennek a csodának, a Balaton csodáinak a kutatásával, megélésével, folyamatosan megújuló művészi eszközeivel való megjelenítésén fáradozott. A teremtő által létrehozott világot mindenki a saját lelkének szűrőjén keresztül tudja csak megélni, ő tovább ment. Megmutatja és élménnyé teszi alkotásain keresztül ezt a csodát, mindenki számára, aki nyitott erre,
Múltban és a jelenben gyökeredző, a csodálatos tavunk életéből merített témájú képeket válogattunk a Völgyi-Skonda gyűjteményből.
Az alkotások megvásárlásánál majd albumba foglalásánál nem a műtárgy piacon jegyzett értéke, vagy az alkotó rangja volt az elsődleges szempont. Sokkal inkább az, mennyire tükrözik a múlt és a jelen emlékeit, a balatoni élet, élmények mozzanatait.
Az alkotások inspirálta emlékek még álmomban is kavarognak a fejemben. Úgy, mint az unokámnak, nekem is második otthonom. Vagy talán az igazi? Míg Budapesten többször költöztünk, Zamárdi egyfajta állandóságot jelentett mindig az életemben.
Néha magam is biciklire pattanok és bejárom néhány, a képeken megjelenő, vagy azokhoz hasonló helyeket. Nem szabad ezeket a bóklászásokat halogatni, mert nagyon változik a minket körülvevő táj, épített, sőt még a természet alkotta környezet is.
Amikor elkezdődött a pionír élet a régi zamárdi házban, még nem volt fürdőszoba, a vizet is a sparherden kellett melegíteni. Leggyakrabban a Balatonra jártunk mosakodás céljából is esténként. Az ottani parasztemberek is ide hajtották le a teheneiket, lovaikat itatni, úgyhogy tisztes távolból ugyan, de gyakran egy öbölben csutakolt le minket is édesanyánk. Bosznay István ilyen itatás jelenetét ábrázolja, amely még a múlt század közepén is megszokott volt a Balaton partján.
Ifjúkori emlékek, élmények elevenedtek meg bennem, amikor megpillantottam Rökk Károlynak (1891-1970) az ötvenes években készült festményeit, melyeket dédunokája tárta elénk egy zamárdi kiállítás keretében. Ezek az alkotások itt születtek Zamárdiban és az akkori igen romantikus, számtalan öböllel szabdalt partszakaszokat, a Balaton csodálatos villódzó fényeit, időnként a vihar felkorbácsolt hullámait ábrázolják. Rökk Károly a kalandregénybe illő élete során építész hallgatóként a Nagyháborúban fogságba esett, Oroszország és Mongólia tájait is bejárta, de hazatérve a Balaton szerelmese lett, Zamárdi az otthonává vált.
„Akár merre jártam, akaratlanul is az itthoni világhoz mértem a látottakat. Úgy, ahogy az 1914-es háborúban a szicíliai hadifogságba került györöki ember, aki azt mondta: A tengert nézem, de a Balatonra gondolok.”
A „Kisöböl fűzfával” című képe azt a helyet ábrázolja, melyhez számtalan gyermek és ifjúkori emlék fűz. „Találkozunk hétkor a fűzfa alatt, az öbölben!” Így búcsúztunk nap, mint nap egymástól, amikor megelégeltük a Balatonban való fürdést, labdázást, csónakázást és elindultunk késő délután haza, vacsorázni. Itt horgásztunk, cigiztünk, hallgattunk zenét, flörtöltünk…
Miről is szólt a nyár Zamárdiban, gyermekkorunkban, a hatvanas években? Nappal a vízről, este pedig a kertmoziról –ha rossz idő volt, akkor mackóruhában valamelyikünk verandáján kártyacsatákról. De az igazi sztár a kertmozi volt. Már délután kettőkor oda kellett állni a sorba a jegyért. A baráti klikkjeinken belül váltottuk egymást. Itt aztán sok minden történt várakozás közben, szerelmek, barátságok szövődtek, vagy bomlottak fel. Ezek az emlékek jelentek meg a szemem előtt, amikor Weiler Péter „Kertmozi” című festménye előtt álltam a boglári Kék kápolnában. Most már a gyűjteményünk része…
Bóklászás közben örömmel fedezem fel, hogy még mindig ott van a kút. A kerekes kút. Már több mint hetven éve, hogy kicsi gyerekként rácsodálkoztam. A kerekes kút. Valamikor zöld volt és ütött-kopott, mára átfestették. Nosztalgiázok, valahányszor elmegyek mellette. Emlékek tolulnak fel a gondolataimban. Nem csak a vízről, hanem a „kútra járásról”. Mert „addig jár a korsó a kútra…”, ameddig a lány/fiú, aki vitte, szerelembe nem esik.
Nem hiába ugrottunk első szóra, amikor édesanyánk vízért küldött. Mert a kút nem csak a víz, hanem sok szerelem forrása is volt. Igazi találkozó, ismerkedési hely volt, itt futott össze a lányok-fiúk különböző korosztálya. Nap, mind nap elmegyek a kút mellett, sok-sok ismerős arc régi történetekkel vonul el képzeletemben előttem. Ha ezeket kőtáblákra vésnék, elérnének a Balatonig.
Bereczki Kata alkotása megörökítette számomra és az utókor számára is a kutat és azt az életérzést, ami körülvette.
Az igazi élmény természetesen a Balatonon a strand, a simogató víz, a sport, a vidámság valamennyi korosztály számára. Arctalan arcok jelennek meg Bereczki Kata festőművész vásznain. Arctalan arcok, homogén színfoltok, minimális kontúrokkal ábrázolt alakok, arc nélküli figurák. Legfeljebb egy-egy napszemüveg, hangsúlyos szájrúzs jelenik meg a fejeken. Ha a képeivel körül vesszük magunkat, balatoni képeit nézve halljuk a víz csobogását, a strandolók zsivaját, a lányok kacagását, a labdapattogást. A szereplők életre kelnek, a virtuóz színvilág csak erősíti a látszólag üres képek dinamikáját.
Ifjúságunkban erről szólt szinte az egész napunk. Mostanság inkább kora reggel és alkonyat tájt kerekezünk le a partra és csobbanunk a vízbe, élvezve a csöndet, a felkelő és lenyugvó nap sugarainak játékát a kismúlt tó tükrében.
Nézem Regős István „Vihar előtt”című festményét. A Szántódi rév bauhas stílusú épületének képe zúdítja rám emlékeimet. A Rév láttán visszarévedek az elmúlt hetven év nyaraira, kirándulásaira, melyek gyakran innen indultak. A túlparton kisleányok kínálták kicsiny kagylóikat azt kérdezve. „Elmondjam a kecskeköröm meséjét húsz fillérért?”-akkor annak az összegnek még értéke volt. Mi meghallgattuk a történetet, ahányszor csak átkeltünk a komppal. Elmorzsoltunk néhány könnycseppet a romantikus mesét hallgatva.
Már maga az átkelés is kalandos volt, főleg viharos időben. Az akkori kompok kicsiny bárkák voltak a mostani hatalmas utódaikhoz képest. Mellvédjükön gyakran átcsaptak a hullámok, a rajta utazó lovas kocsik elé befogott jószágok prüszköltek, gyakran toporzékoltak félelmükben, gazdáik nem kis erőfeszítéssel tudták csak megnyugtatni őket. Így aztán mi is szorongtuk kissé, volt, akit megpróbált a (magyar) tengeri betegség is… Istókovics Kálmán az ezerkilencszáz húszas évek kompra szállást örökíti meg.
A Balatont körülvevő dombvidéknek csodálatos természeti szépségei vannak. Remek kiránduló helyeket bejárva, kilátó pontjairól csodálhatjuk meg a változatos tájat. Mi itt, Zamárdiban, felbaktatva a Kőhegyre, a régi apátsági présház helyén, a nagyobbik, építész fiam, Botond tervezési közreműködésével épült kilátóból körbe nézve azt mondjuk, hogy a déli partról az igazi a látvány. Északról csak a laposat látják… Radák Eszter, Végh András, Varga Patrícia Minerva alkotásai ezeknek a kirándulások által nyújtott élményeket hozzák vissza.
Az elmúlt évtizedeken belül volt azonban negyven év, melyre nem csak nosztalgiával gondolok vissza. A Balatonon is volt ennek a korszaknak egy elzárt világa, ahova az akkori rendszernek csak a hatalmi elitje látogathatott el. Ez volt a mai Club Aliga helyén működő „párt üdülő”.
A Club Aliga konzerválva visszaadja, kicsit skanzenként azt a korszakot, amelyet talán végleg magunk mögött hagytunk, hiszen jó 30 éve már, hogy megtörtént a rendszerváltás.
Szüleink, nagyszüleink és részben még én is egy erősnek látszó, sokáig legyőzhetetlennek tűnő rendszerben nőttünk fel. Weiler Péter alkotása, a „Fürdő tankcsapdákkal” a drótkerítésen kívüli és belüli életet boncolgatja.
Miklós egy baráti horgászás alkalmával „akadt fent” a drótkerítésen, amikor véletlenül tiltott vízre tévedtek. Nem lőttek rájuk… csak majdnem…
Az államrendszeren belüli posztokkal járó hierarchia határozta meg azt is, hogy ki, hol és miként nyaralhatott Aligán belül. A Club Aliga a kikapcsolódásról, a tiltott élvezetek halmozásáról, a féktelen dorbézolásról is szólt. A szocialista elit fényűző életének halványuló lenyomatai máig tetten érhetők a környéken.
A mi életünk nem a dorbézolásról szólt. Nem is vágytunk utána soha. Nekünk a Balaton a valódi boldogságot jelentette és jelenti mindig. A végtelen víztükröt, a fantasztikus, változatos tájat, a napot, a simogató szellőt, a családi együttléteket, a barátokat,… soroljam még? Nem csak nekünk, de a gyerekeinknek, unokáinknak és reméljük még sok-sok utánunk jövő generációnak. Ahogy azt pionír elődeinknek magalapozták. Köszönet és hála nekik! A régi házat felőrölte az idő vasfoga, „félidőben” le kellett cserélni. Most már harminc éve, hogy a helyében egy újat építettünk, ahol még a fészekrakó szüleink is tíz boldog nyarat tudtak eltölteni kényelemben a folyamatosan bővülő család körében.
Reméljük, hogy a „magyar tenger” hangulata a következő nemzedékekben is megmarad és a művészeket is továbbra is inspirálja remekművek alkotására.