Fehér térdzokni, sötétkék rakott szoknya, fehér blúz. Először kék majd vörös nyakkendő. És persze kokárda. Talpra magyar, Kossuth Lajos azt üzente, stb…unalmas sablon beszédek. Ez volt az általánosban, szülők dolgoztak, mi a nagymamával, aki a régi ünnepekről mesélt egy letűnt világból. Persze úgy, hogy hozzá tette, aztán erről majd ne beszélünk az iskolában, házon kívül. Ezt kívülről fújtuk, mert másról sem szabadott beszélni, amiről otthon hallottunk.
A gimiben egy kicsit más volt, az Eötvösben persze több szó esett a reformkorról. A műsort mi szerveztük, amiből mindig botrány lett. Egyszer én kaptam a megbízást a beszédre. Lementem a könyvtárba, amit Jobbágy tanár úr (költő, volt hadifogoly – így aztán orosztanár, ellenzéki érzelmű…) uralt. Kezembe nyomott egy Hóman Bálint kötetet. Ebből készültem, ebből is kisebb fajta skandalum kerekedett. Én megúsztam, Jobbágy tanár úr is maradt a helyén. Figyelmezettek, máskor ne ilyen forrásokat használjak. Iskola szünet volt, szüleink ekkor is dolgoztak, minket vagy karének próbára rendeltek be, vagy szobafogság, hogy „ne csináljunk hülyeségeket”.
A hetvenes években az egyetemen aztán nem volt semmiféle ünnepség. Műegyetem, kimagaslóan kritikus hely. Mi csapatokban verődve sétálgattunk a városban hatalmas kokárdákkal a kabátunkon. Végig jártuk a kultikus helyeket, kihívóan farkasszemet néztünk a nagy számban felvonuló rendőrökkel, különböző hangerővel énekeltük a negyvennyolcas nótákat, időnként a himnuszt. Hős ellenállónak éreztük magunkat. Egyik évben felmentünk a Hesz András térre a várba, a kolesz előtt nagy számban verődtünk össze, más egyetemekről is, pedig akkor nem volt internetes flashmob. Énekeltünk, skandáltunk több ötvenhatos követelést. A rendőrök körbe vettek minket, leszorítottak a Lánchídra. Minket, lányokat a fiuk haza küldtek, mert érződött, hogy a helyzet el is durvulhat. El is durvult. Volt egy kis gumibot és pofozkodás, néhány srácot be is vittek a yardra. Vége az lett, hogy őket kitiltották az ország valamennyi felső oktatási intézményéből. Örökre. Na, ekkor megéreztük, hogy mi is a diktatúra – ezt hogy magyarázzam azoknak, akik ma kiabálnak terrorról? Otthon a szüleink elég idegesek lettek és ők korábbi sokkal durvább megtorlásokról beszéltek. Ezután inkább kirándulni mentünk ezen az ünnepen, ott szabadon énekelhettünk és szidhattuk a rendszert, ha nem volt köztünk besúgó.
Aztán a munka világába lépve, már ez az ünnep nem volt a rendszerváltoztatásig ünnep, dolgozni kellett, csak a gyerekeket öltöztettük ugyanabba az egyenruhába, amiben mi is mentünk az ünnepségre. Ha szabadságot vettünk ki, az egy kicsit gyanús volt, így a mi gyerekeinket is a nagyik őrizték, mesélve a régi időkről.
Amikor eljött a változás, lelkesen vittük a gyerekeinket a nagy megemlékezésekre, közösségben ünnepelve, örülve a szabadságnak.
És most? Az ünnepek szétszakítják a társadalmat, pártszimpátiák szerint értelmezik a történelmi gondolatokat, üzeneteket. Gyűlölködés, széthúzás. Ahelyett, hogy ezek összekötnének minket és egy közös erkölcsi alapot adnának az életünknek, elválasztva a pártpolitikától.