A mai generációknak – húszas, harmincas, negyvenes- természetes, hogy vállukra veszik a virtuális tarisznyát és elmennek világot látni. Jól van ez így. Hiszen évszázadokon át úgy lehetett valaki mester, ha előtte nagyvilágban is tett egy kört, dolgozott különböző országokban, különböző mestereknél, felszívta magában az ottani kultúrát, szakmájának újabb és újabb fogásait. Ha nem szeretett bele a mester lányába, aki marasztalta, akkor hazatért és itthon kamatoztatta a megszerzett tapasztalatokat, tudást. Nem volt ez másként a művészeknél sem, jöttek-mentek határokon át, néha családostól is néhány évre megtelepedtek egy-egy művészcsoportnál.
Ezt a szakmai, kulturális „vérkeringést, vérfrissítést” aztán a huszadik század viharai szakították meg. Kelet-közép Európára egy nehezen átjárható függöny, a vasfüggöny hullott le. Azt, aki ’90 előtt kijutott Nyugat-Európába, az előtte feltáruló ottani lehetőségek komoly dilemma állították. Maradni, vagy hazatérni? Mi vár itthon, lesz-e lehetőségem kamatoztatni, közkinccsé tenni azt, amit odakint láttam, tapasztaltam, tanultam. Nem kerülök-e fel a három T listán a harmadik, a T csoportba, a tiltottak közé? A fő kérdés leginkább az volt, hogy kijutok-e, kiengednek-e még egyszer a friss levegőre? Ezt nehezen, vagy egyáltalán nem érti az elmúlt 35 évben felcseperedett generáció. Neki a menni/maradás kérdését a tudásvágyon kívül legfeljebb kalandvágy és anyagi gyarapodás motiválja. A többi csak önigazoló ideológia…Ahogy mondani szokás, „a szomszéd füje mindig zöldebb…” Távolról. Ha rálépünk, ott is felfedezzük a gyep kiszáradt foltjait, vakondtúrás nyomait és azt, hogy a locsoló berendezés is el-el romlik és a szerelő is nehezen jön, vagy ha jön, akkor nagyon drágán…és a kerítés sincsen kolbászból, csak utánzatból…
Az igazi nagy dilemmákról, a hazaszeretetről, a gyökerekről, a pótolhatatlan családról, barátokról, kapcsolatrendszerről és ezeknek a hiányáról, a honvágyról nem illik, nem „cool” beszélni. Csak befele lehet gyötrődni, ami az alkotást is megkeseríti.
Három művész, két különböző korosztályból osztotta meg azokat a momentumokat, élményeket, melyek visszahozták illetve idehaza tartották őket.
Elsőként Somogyi Győző kéozőművész gondolatait idézném fel. A művész csak a közelmúltban hagyta itt azt a világot, melyet ő épített fel a Balaton északi dombjai között, külföldről való hazatérése után. Ide mindig visszatért, itt hozta létre azt a környezetet, melyben-kicsiben megőrizteaz élet legfontosabb dolgait, ahol hazát teremtett. Az elmúlt napokban távozott el végleg. Oda, ahonnan az alkotáshoz a sugallatott kapta. Hite szerint a Jóistenhez.
Álljanak itt, ha nem is pontosan idézve gondolati a hazatérésről, mely a tavaly megjelent, róla és pályájáról készült könyv bemutatóján hangzottak el.
„ Én egész kisgyerekkorom óta, egész életemben, ha papír került elém, rajzoltam. Nálam a rajzolás, a festés nem egy előre elhatározott, megtervezett folyamat. Leteszem a papírt, előveszem a ceruzát, tollat, azután egy felsősugallatra el kezdek rajzolni, gondolat és kéz együtt mozog, és kialakul az a kép, melyet a sugallat diktált. Fiatal koromban, még jóval a rendszerváltás előtt, Párizsban tölthettem négy hónapot egy pályázat keretében. Mint akkor szinte minden fiatalnak, művésznek, akinek megadatott kijutni Nyugat-Európába, nekem is megfordult a fejemben, hogy nem térek vissza Magyarországra. Egy nap üldögéltem egy kávéházban, kezem ügyébe került egy szalvéta. A ceruzámat elgondolkodva ráhelyeztem a papírra, csináltam egy pontot és a sugallat hatására rajzolni kezdtem. A kezem nyomán egy racka juh jelent meg azon a párizsi szalvétán. Akkor már tudtam, hogy haza kell térnem. A racka hazavezetett.”
Szemadám György képzőművész csak pár évvel fiatalabb Somogyi Győzőnél, kortársak és jó barátok voltak. Más utakat jártak be, Ő egész fiatalon az igazi avantgárd művészek bohém életét élte, pályája több kanyart is vett. Mi volt közös a két barátban? A megkérdőjelezhetetlen hazaszeretet, a gyökerekhez való ragaszkodás. A Nánási40 galériában rendezett kiállításának „Így kezdődött…”, ezt a címet adta a művész. A művek egyfajta visszatekintést, az eddigi pálya keresztmetszetét hordozták, a nyolc éves kori rajzoktól a közel múltban készült alkotásokig.
De visszatekintések voltak a megnyitón elhangzott beszélgetések is, barátok, pályatársak részéről, akik vagy a kezdetektől, vagy a későbbi életszakaszokban csatlakoztak életéhez.
Ami közös volt ezekben a történetekben, ami összetartja máig ezeket a kapcsolatokat, az a bizalom. Az fajta szinte feltétel nélküli bizalom, mely, ha meg van egy csapatban, akkor úgy haladhatunk előre, hogy nem kell a hátunk mögé pillantgatni. Azt figyelve, ott vannak-e még a társak, biztosítják-e még a hátadat? Ezek a kapcsolatok és az itthoni gyökerek, a magyar táj és természeti környezet voltak azok, melyek hazahúzták egy, a nyolcvanas évekbeli Németországba való „kiszabadulásából”. Elmondása szerint már eltökélt volt abban, hogy disszidál, kint marad. Húzta-halasztotta a hazaindulást, már a mágikus harminc napot is átlépte, míg egy reggel Hamburgban a sirályok rikoltozására ébredt. Kinézett az ablakon, csak hallgatta, hallgatta, míg rádöbbent, hogy itt nem hallja más, otthon megszokott madarak énekét, hangját, mely madarászként betöltötték addigi életét. Összecsomagolt és hazaindult. Őt a madarak, Somogyi Győzőt a rackák hozták haza.
Egy sokkal fiatalabb korosztály tagja, az ötvenes éveihez közeledő képzőművész, Weiler Péter tette fel azt a kérdést egy kiállításán, hogy „Kár lett volna disszidálni?”
A kérdésre a válasz: Igen, Péter, kár lett volna elmenned! Ha elmész, Péter, akkor hogyan keletkeznek ezek az emlékek a nagymamádról, a kultikus Lada átvételről az AUTÓKER telepén nagyapáddal, a pécsi lakótelepi ház ablakából letekintve a Penny Markt parkolójára? Ha elmész, ki értené meg ezeket a képeket odakint? A képeken a múltban gyökeredző emlékek jelentek meg a mai életre vetítve – igazi pop-art módon, a legváltozatosabb technikákat felhasználva, giclée, olaj, NFT….
Weiler Péter és generációja számára ma már nem az a kérdés, hogy mi hoz haza, hanem inkább az, hogy mi tart itthon? Hosszabb, rövidebb ideig tartó külföldi kalandozásból, tanulmányútjairól mikor hazatér, mindig valami friss gondolat, valami új technika jelenik meg alkotásain.
Úgy, mint régen a hazatérő vándorlegények munkáiban. Elmentek, tanultak, teleszívták magukat az új tudással, ottani kultúrával, de visszatérve a gyökerekhez itthon tudtak igazán inspirálódni és alkotni.