Mottó:
„….Sajnálom a felnőtteket! A legtöbbjük elfelejtette, milyen volt gyermekként örülni! Nem volt fontos a gazdagság, a hatalom, a külsőségek, csak azt éreztük őszintének és jónak, ha valaki szeretettel közeledett felénk és felismerte, hogy a rajzunk egy óriáskígyót ábrázol, aki egészben lenyelt egy elefántot.” (Idézet a Kis Hercegből)
Műgyűjtőként mindig is a mindennapok lenyomatát kerestük az egyes korok, stílusok műveiben. A hétköznapok világának, az utca jeleit, a spontán rétegződések, az ismeretlenségben megbúvó emberek időbeli és térbeli nyomhagyása távol az elit világától. A téma az utcán hever, ha közhelyeket idézünk.
Ennek a világnak az ábrázolására kiváló eszköz a fanyar humor, a kritikus irónia, melyben időnként cinizmus is vegyülhet. A tükör – görbe tükör, mely sajátosságaival szembesít minket korunk színével és fonákjával.
Az irodalomban Karinthy Frigyes: Görbe Tükör című könyve ennek az életábrázolásnak az alapműve.
Karinthy egész irodalmunkban a leghíresebb humorista – holott tulajdonképpen filozófus volt. Egy izgatott, minden iránt érdeklődő filozófus, aki nemegyszer mulatságos humoreszkekben fejezte ki különféle nézeteit és életfilozófiáját. Ezt a humort kerestük és találtuk meg számos kortárs képzőművész alkotásában. A tükröt és a görbe tükröt, mely a vizualitás eszközeivel tár elénk reális képet és kritikát a mindennapjainkról, társadalmunkról.
A képzőművészet nemzetközi színpadán is számos kiállítás született az elmúlt években a „görbe tükör” jegyében. Ezek közül kiemelnénk a tekintélyes londoni Saatchi Galéria 2018-as kiállítását, mely virtuális nagyítót tárt elénk, amikor 170 kortársalkotáson keresztül mutatatta be a világot, amiben élünk. A Fekete Tükör, vagyis a művészet, mint társadalmi szatíra, tökéletes cím volt, amely összegyűjtötte az utolsó 20 év művészeit, akik mintegy tükröt mutattak a társadalmunknak. Sok alkotás játékosan közelített az aggodalmainkhoz, a történelemhez, vagy éppen politikai helyzetekhez.
A tükör-görbe tükör jegyében született alkotások általában két fő irányvonalat mutatnak: a társadalmat, amelyet a pénz, a bankok, az adósságok, a hitelek, a nélkülözés irányítanak, másrészt pedig az embert, aki téblábolva, ügyetlenkedve, ragaszkodva a megszokotthoz keresi a helyét ebben a mai kor által megásott világban.
Azok a kortárs képzőművészek, akik a magukban rejlő humor indíttatására nyúlnak a görbe tükör eszközéhez, bizonyára gyakran elmélkednek magukban az egyszerű emberek által megélt bizarr, gyakran megmosolyogtató élethelyzeteiről, a minket körülvevő politika természetéről, a hatalmi pozíciók társadalomalakító szerepéről, ideológiák gyakorlati abszurditásáról. Kritikai realista eszközeik az oroszlán bajuszának húzogatására is alkalmas egy-két kinyilatkoztatásra, de az aktuálpolitikában sosem foglalnak állást, emberábrázolásukban nem jelennek meg bántó, sértő momentumok. Persze a közéleti események gyakran inspirálóan hatnak rájuk, de inkább a visszakérdezést, a problémás részek megvilágítását érzik feladatuknak, sem mint a véleményük harsány hangoztatását…
Gyűjtői fókuszunkba került, a humort, a groteszket eszközül használó művészek közül Bereczki Kata, Hecker Péter, Lóránt János Demeter, Máriás Béla (drMáriás) és Weiler Péter tartoznak azon alkotók közé, akik nem csak egy-egy művön, hanem következetesen ezen a szemüvegen keresztül közelítik meg témáikat. Édes-kesernyéssé változtatva az egyébként keserű pirulát, mosolyt varázsolva ott, ahol egyébként inkább elszomorodnánk.
A kortárs alkotók között ennek a megközelítésnek szerintünk a tanítómestere az idős mester, Lóránt János Demeter. A nyolcvanötödik születésnapján gyűjteményünkből rendezett kiállításán megnyitó beszédében Szurcsik József festőművész így jellemezte: „Tényleg bámulatos, hogy a „lóránti” szofisztikált groteszkség mennyire szerethetővé transzformál bizonyos emberi tulajdonságokat. Ezen a ponton tartom fontosnak kijelenteni, hogy művei semmiképpen sem egyfajta illusztrációk sorozata, ahogy nem is karikaturisztikus jellemrajzok sokasága. Talán nem is érdemes így nézni ezeket a műveket. Minden szereplő esendősége önnön drámájából fakad, ugyanakkor Lóránt János Demeter mélységes jellemrajzai minden komolyság ellenére is hordozzák a komikum derűjét is.”
Bereczki Kata, a még fiatal, de már a középgenerációhoz tartozó művész, aki a női alkotók közül –akik között kevesen teszik – nyúl a humor, mint ábrázolási eszközhöz. Arctalan arcok jelennek meg Bereczki Kata festőművész vásznai. Arctalan arcok, homogén színfoltok, minimális kontúrokkal ábrázolt alakok, arc nélküli figurák. Legfeljebb egy-egy napszemüveg, hangsúlyos szájrúzs jelenik meg a fejeken. Vagy bajusz, fejkendő, sapka – a témától függően… Ha a képeivel körül vesszük magunkat, egyszer csak halljuk az utca zaját, a falusi udvar hangjait-a malac röfögését, a csirkék kárálását, de még a kerítést támasztó fejkendős asszonyok pletykálását is. Máskor halljuk a víz csobogását, a strandolók zsivaját, a lányok kacagását, a labdapattogást. A képek szereplői életre kelnek, a virtuóz színvilág csak erősíti a látszólag üres képek dinamikáját. Bereczki Kata kívülálló megfigyelőként lép fel, dokumentál és kiemel, a személyiségében rejlő csendes humorral.
Hecker Péter is csendes humorral mondja el véleményét, jeleníti meg impresszióit vásznain a minket körülvevő világról. Gyerekrajzokat és graffitit idéző, szokatlanul, szürrealisztikusan társított motívumokból álló dekoratív színes festményein, szitanyomatain és fotóin fontos szerepet kap szöveg és kép viszonya. Műveit az erősen stilizált tárgyakra és figurákra épülő ábrázolások és a többnyire szociális érzékenységről tanúskodó, de szarkasztikus feliratok együtteséből eredő feszültség és humor jellemzi. Nem is mondhatott volna el csendesebben véleményt egy kiállítás csendes terébe becsörgő és hangos örömmel fogadott mobil telefonhívásról, mint ahogy azt a „Halló… nem zavarsz! Picasso kiállításon vagyok” című alkotásával tette. Gyakran visszanyúl a hetvenes-nyolcvanas évekhez az akkori magyar valóság ábrázolásával.
Máriás Béla-drMáriás meghökkentő, groteszk, tisztánlátó. Néha a bizarr a legjobb eszköz a valóság bemutatására. A huszadik – huszonegyedik fordulójának egyik legprecízebb krónikása, kevesen festenek élesebb, pontosabb képet ennek az időszaknak az őrültségéről, az emberi mivoltát a fejlődés égisze alatt megtagadó és levetkező emberről. A „Kufárok kiűzetése” című festményével bibliai történetbe helyezi a nem is oly távoli múlt történelmének szereplőit – Marxot, Lenint és Sztálint.
Marxnak, az őskufárnak az asztaláról veri le és szórja szét a tőkét a két, őt követő újabb kori kufár. Háttérben a galambok felrebbenek, a színük ugyan fehér – de a béke ígérete csak álszent csalárdság marad. Ez a mű azt a társadalmat szimbolizálja, amelyet minden álszent politikai ígéret ellenére a pénz irányít, mely végül gyakran széles néprétegek nélkülözésébe torkollik.
Weiler Péter egy vele készített interjúban azt mondta: „Nekem ne mondja meg senki, mi fér bele a művészetbe. Életpályájának változatos témájú és technikájú alkotásai és projektjei ezt a felfogást tükrözik. Bármely időszakhoz, témához nyúl, a művei az egyéniségéből sugárzó, belülről jövő csendes humort és emberséget sugározzák. Jó példája ennek a megközelítésnek az a kompozíció, mely festői, békés környezetbe helyezi a nyugalomra, pihenésre vágyó, már-már paranoiásan rettegő vezért – Kádár Jánost.
Emberünk kétségbe esetten kapaszkodik egy bójába a BALATON ALIGAI pártüdülő védett vízében, a feje felett harci repülő süvít bele rémisztően a csendbe és dúlja szét a gyönyörű horizont harmóniáját. A vízből tankcsapdák keresztjei merednek ki. Vajon hamarosan a tankok is megjelennek? Vagy fellázadt emberek gázolnak be a vízbe, hogy revánsot vegyenek 1956-ért? A védett, de mégis a félelem csapdájában vergődő vezető magányosságát fejezi ki a kép. Hasonlóan, mint a Tanú című film Bástya elvtársának uszodai képsorai. Számos kérdés nyitva marad, de a rettegés iróniával ábrázolva átsüt a képen.
A Völgyi- Skonda gyűjteményben szereplő öt művész egy –egy olyan alkotását emeltük ki, mely kiválóan állít tükröt – görbe tükröt korunk jellemző helyzeteire. Nem adnak megoldást, nem formálnak véleményt, csak kérdeznek – tükröt tartanak elénk.